FÉLEK

 

Amennyire várom, hogy megjelenjen Fecsó című nagyregényem, mely a Róheim-villa történetét meséli el, annyira félek is az elutasítástól, a meg nem értéstől. Vannak szerkesztők, akiknek a regény teljes ismerete nélkül, már egyetlen általuk olvasott részlet alapján is, túl sok benne Tisza István. Szinte érzem, ahogy tolulnak a pártos szerkesztői agyakba a több merényletet túlélt, egy merényletbe belehalt miniszterelnökről alkotott vaskos sztereotípiák. Másoknak sok lesz benne Róheim Samu, meg Róheim Géza, meg úgy általában a zsidó vonal. És akkor még a mozgássérültekről nem is beszéltem! Ők sokszor ideológia- és pártfüggetlen viszolygást váltanak ki.

S még egy szó sem esett a szöveg esztétikumáról…

De mit tehet az író, aki egy ház történetét meséli?

Igen, zsidók építtette házról van szó! Ezer szállal kötődik a Róheimekhez, akik közül a leghíresebb Róheim Géza, a pszichoetnológia méltatlanul elfelejtett atyja lett. Hogy miért negligálták ezt a zseni spektrumba hajló tudós elmét? Talán egy „bűne” volt, hogy a második világháború után sem tagadta meg a magyarokat, pedig messze menekült az országból, ha nehezen is vette rá magát, sőt szerette őket, szerette Magyarországot, és koporsójára nemzeti lobogót teríttetett.

És igen, itt ölték meg Tisza Istvánt, aki a zsidó asszimiláció híveként is, a források tanúsága szerint, nagyon jó kapcsolatokat ápolt a Róheim családdal már annak előtte is, hogy a villába költözött.

Így nem is történhetett másképp, hogy a sztereotípiákon túli Róheim család, és a sztereotípiákon túli Tisza István jelentős helyet kap a regényben. Mily botrány!, a Tisza-gyilkosság napjáról dramatizált, harminchárom kéziratoldalnyi szöveg szól, hiszen: 1) ez volt a legjelentősebb és egyben a legszörnyűbb történés az épületben; 2) a Tisza-gyilkosság egyfajta misztikus szálként továbbfut a regényben.

Hát ennyi. Esztétikailag persze lehet kritizálni valamit! Az eddig megjelent és beígért megjelenésű részletek alapján azonban nagy esztétikai problémák nem akadtak lapszerkesztői oldalon. Majd a regénytechnikába, mert nem szokványos, a szerkesztési módba bele lehet állni, ha veszik a fáradságot a kritikusok, és elolvassák. Ám hol van az még?!

Jó lenne már leszokni arról a trendről, főleg azoknak, akiknek nagy a felelősségük az irodalomban, hogy ha valami nem a „ő szájuk íze” szerint készül, akkor arról nem írnak, abból a szövegből, attól a szerzőtől részletet nem közölnek, mi több, foggal-körömmel küzdenek azért, hogy árnyékban, kritikátlanul maradjon! Jó lenne az esztétikum talaján megállni, és kiragadott szavak, félmondatok, részletek alapján nem kritizálni, kizárni a szerzőket az előrehaladás lehetőségéből! Főleg, ha a szerzők, nem a politikai pártoknak, ideológiáknak, hanem az olvasóknak írnak, akik bárhová is leszavazhatnak, bármit is gondolhatnak bármiről, bármiféle ideológiát, irodalmi stílt vagy folyóiratízlést preferálhatnak!

Jó lenne, ha felnőne a hazai literatúra olyan tekintetben is, hogy az olvasó dönthesse el, mi kell neki! A folyóiratoknak, kiadóknak pedig nem az ítélkezés, előszűrés, uram bocsá' a világnézeti cenzúrázás lenne a feladatuk, hanem a színvonalas szövegek tálalása...