Teltsége az esély, üressége a valóság
Mindig érdekelt a tükörvilág, a negatív lenyomat. Ott mi van? Ott, a tükörben, milyen a létezés, ha nem látszódom épp? Ott is élek, vajon? Az egy érzékeken túli valóság? Vagy a tükörben is érzek, látok (hisz visszanézek kérdőn vagy kutatón), hallok (a foncsor atompattogásán kívüli üveghangokat is), avagy áthallok egyenesen ide? Ha egy filmnegatívra tekintek, nyomban felmerül bennem a kérdés, nem lehet, hogy az a valóság? A mienk pedig csak érzékletekkel kitöltött hazugság?
A fotónegatív, a linó-negatívból nyomott világ hangulata földöntúliságot hordoz. Ez egy igazi post mortem. A lét-nemlét part túlfeléről visszacsempészi a művész az élő gondolatot hús-vér napjaink közé. Valamit tesz, úgy, hogy elvesz. Nem vonalat húz, nem foltot hagy, hanem anyagot vesz el, hogy láthatóvá tegyen. Sík-szobrászat. Tedd láthatóvá az ürességet! Tedd kép-szervező-erővé az ürességet! Mint ahogy árvíz után kiszivattyúzzák a vizet a pincéből. Ami újra üres lesz, de végre észlelhető. Teltsége az esély. Üressége a valóság.
Amit kimetszel, az lesz a gyengébb tónusú, az lesz a háttérszínű, az lesz a kép-szervező. Ami marad a linó-anyagában, a megmaradt valóság?, pedig kontraszttá nemesül. A hiány, a rejtély művészete ez. Hiszen a rejtély is hiány, hiátus a megértéshez vezető úton. Az embert is hiányosságai teszik plasztikussá, láthatóvá. Ami hiányzik belőle, felerősíti kontrasztjait. Hiába szép valaki, ha nem szeret, mert rideg. Hiába okos valaki, ha önző. Hiába gyors valaki, ha kapkodás a gyorsasága. Hiába tehetséges valaki, ha tékozló, lusta. Ezek az emberek sokkal plasztikusabbak, mint a mindenben jónak látszók. Őket vesszük észre először, nem a tökéleteseket, a látszat-tökéleteseket!
A tükör, a metszet, de egyáltalán minden festmény, ami több önmagánál, egyfajta át- vagy továbblépés. Végsősoron átlényegülés. Matetits László képein hív, magába veszejt az ajtó, az árkád, a barlangnak tetsző, égen trónoló nap, amely kút is egyben, belőle kinéző fejjel; az elmosódó hátterek, az elfolyások és elfojtások; a fényben oldódó vitorlák; vagy az épületben (lehet szék is persze!) diadalútját járó, megfestett gitárzene; a belvárosból a külvárosba lépő alak (talán József Attila) ellenfényben sötétülő arca, és a babitsosan hozzáfeketülő városrész; a romváros-mélybe hívó boltív; a démonian, ezer-fogával ránk vigyorgó írógép, aki/ami minket akar, vajon mi lesz ebből?, elemészt vagy segít?; a préspad, a világ-negatív kulcsa, előtte egy rontott papír, mi lehet rajta?, mellette üres papírívek, vajon mi kerülhet rájuk?; a fényes fatörzsek mögötti, titkot-ölelő sötétségek… Mind kalandra, útkeresésre, továbbgondolásra kérnek, mit kérnek, szólítanak fel minket.
E kiállítás képein sok minden másnak látszik, mint ami. Vagy nem adják meg magukat első látásra a motívumok, szimbólumok. A Danaida-lányok tragédiája, gondolhatjuk, ha belelátjuk, Freud óta ez könnyebben megy!, ott rejtőzik a falloszra hajazó hát-ívben; Emese álma egy rettentő démon-turullá állhat össze fantáziánkban, mit idézhet vajon?, a széthúzó magyarok jövőjét?; az életfa lehet egy angyal tartotta, lefejezett, megnyúzott, koronátlan ember-fa-törzs; az útvesztő, megeshet, egy kitörési kísérlet, esetleg egy bántalmazásból vagy megalázó alávetésből, hogy szárnyaltassuk a befogadói fantáziát; a kutyák meg tán az ég vizébe vágynak, hogy megszökhessenek a gazdáikkal közös metszetekből; Don Quijote csontvárys próféta, napkoronás Rosinantéval, ha úgy akarom; a Bosznia című megrendítő kép fegyveres alakja, kereszt és minaret fölé magasodva egy nemtelen területszerző/vallási háború palackból kiengedett démona, hiszen benne gomolyog a pokolból felszivárgó fekete füst, és ezt, talán, kötelező is belelátni!
Minden többértelmű, több megközelítésű. S annál többértelműbbek, elbizonytalanítóbbak e képek, minél szabadabb, asszociációkra hajlamosabb elmével szemléljük Matetits László képeit. Nem zárhatjuk le-be-ki önmagunkat, mert ott is élünk; a nyomaton, a képen túl, avagy kellő közepében, ahogy a tükör kapcsán is megsejthetjük életünk egy másik dimenzióját.
Markáns festészet Matetits Lászlóé. Ha megismerjük alkotásait, nem tucat, könnyen fogyasztható képiséggel találkozunk, hanem a festett vagy nyomott kompozíciókon át, az akril és olaj vászonra kent valóságán és a linó-valóság metszett világán keresztül az átlényegített tájképekig egy egyéni, vibráló expresszív-szürreális-szimbolikus, az önmagát értőnek gondoló befogadót is megdolgoztató belső univerzummal szembesülünk.
S bár a dúccal sokszorozunk, az ily technikával készült képek, mégsem tucatosíthatók.
A kísérletezés a művész sajátja. Sokan azt mondják, akkor érett egy aktor, ha rátalált a stílusra, a technikára, amit végigvisz majd életművén. Én azt vallom, a kísérletezés, a kutatás, a felfedezés, a sokszínűségre való hajlam, a megújulásra való készség az igazi alkotó igazi ismérve. Aki teremt, képet, szöveget, filmet, ne merevedjen, kényelmesedjen bele önmagába, a megtalált formába, motívumkincsbe, hanem tehetsége révén villantsa ezerképp a világunkat. Ettől még felismerhető az ego, megmarad a név, amennyiben konzekvens a gondolat és markáns a világlátás.
Úgy gondolom, Matetits László ilyen művész.
Lépjünk hozzá közelebb!
A kiállítást ezzel megnyitom.
Elhangzott: 2026. október 2-án, Matetits László Kontraszt című egyéni kiállításán, Veresegyházán, a Veres Art Galériában.
.webp)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
