KIÁLLÍTÁST NYITOTTAM MEG SZADÁN

Augusztus 28-án Fuchs Lehel Ismerős fények című tárlatát nyitottam meg a szadai Székely Bertalan Műteremházban. (Schulek Frigyes tervezte!). A taps alapján kedvelték a szövegem. Lehel is bízott bennem, hiszen ez már a harmadik általam "felkomferált" kiállítása.

Álljon alább a megnyitóbeszéd, és néhány kép. Ha lesz, majd kiegészül e poszt a helyi tévé felvételével, és Raffai Ferenc tudósításával.

Íme, a főleg akvarelleket bemutató kiállítás megnyitó szövege:

Fehér öcsi

Nekiindul a ködös reggelnek. Vagy nekiveselkedik a napsütéses világnak, ahol a korai fénytől még messze nyúlnak az árnyak. Vagy kimerészkedik a hóra (másképp közelítve: bemerészkedik önmagába) Fehér öcsi, a legkisebb fiú, hogy elkalandozzon valahány keretes világba. És annyira megtetszik neki ez a vízzel elegy, színes folyásokkal, kolorfoltokkal létrejött létezés, hogy nem is vágyik többé másra, csak hogy örök részese legyen…

Vándortarisznyájában ott hordozza ugyan a miérteket, a művészettörténeti analógiákat és párhuzamokat, a fekete-fehér szimbolika őspárbaját, a fehér jelentéséhez alkalmazkodó stílus és módszer minden csínját-bínját, a művészettörténeti tudást, s ha megehül, Fehér öcsi, tudata alatt, ebből is táplálkozik, kiülve a koszos-szürke pázsitra, vagy fejét hengeres szalmabálának támasztva… De ő nem teoretikus, nem tudós, valójában csak élni vágyik, és láttatni óhajtja az életet. Mert ő gyermek marad, és bújócskázni akar az általa is kerekülő, tökéletesedő világban. Mert ő megfoghatatlan, de jóvoltából élénkebbé lesz az árnyék vagy a háztetőpiros, vagy fokozódik vele a dűlőút-bizonytalanság, vagy a ködös-havas szitálás lesz mesebélibb, vagy egyszerűen láthatóbb lesz a szemfehér-égés, netán a sávos napszemüvegtükör…

- Hova készülsz, mi a célod, mi értelme van a hasztalan szeleburdiságnak? Suhintanak felé kérlelhetetlen kérdéspallosok? Ilyenkor összerezzen, s a megfestetlen erdőmélybe, emberfejüregbe, láthatáron túliba, bálamögöttibe, szemüvegrejtett űrbe retten, s onnan kiabál: - Nem akarok mást, csak élni! Értitek?! Itt lenni. Ott lenni! Játszani! Tündérkedni! Tőlem ne várd, hogy angyalszárnyam hatalmas-súlyos sátrával lealapozom a kereten belüli világokat, és nehéz olajokkal nehezedek rátok, hordozva mitológiát, hintve istentől lopott emberokoskodást! Én csak dibdábként rohanok az élet csodái között. Villanok! Impresszió vagyok. Vagy expresszió. De nem presszió! Én sohasem erőltetem rátok magam!

Ha már odábbállnak az értetlenkedők, Fehér öcsi előbújik, és folytatja útját. Előszeretettel sározza be magát, mint holmi rosszcsont, soha szót nem fogadó, igazából csak a pillanatokkal dévajkodó, a világegészet apróságaiban is megismerni akaró lurkó, s terít magának barnás utat, szürkés gyepszőnyeget, megkoszolt havat, felhőpiszkolt eget, hogy továbbgyalogoljon önmaga csapásain… Fehér öcsi megfoghatatlan és kiismerhetetlen marad. Fehér öcsi nem adagolható patikamérlegen, mert Fehér öcsi maga a patika és maga az egyensúly. Fehér öcsi, mióta előszületett az őskáoszból, s a fénnyel azonosítják, hogy legyen valami ismertetőjele éteri személyi igazolványában is, önálló életre kelt! És foltozza tudatunkat!

A festő gondolata csak mögötte lohol. Gondolhatnánk ezek után…

- Hopp, elkaptalak! – szól a piktor. Ám Fehér öcsi már korábban érezte, hogy ott kell, legyen azon a pár négyzetcentiméteren, ahol nyomot hagy… Ahol a festő hiszi, hogy nyomot kell, hagyjon a forma és színjelek hiánya… Fehér öcsi a felettes énünket meglovagló, a mélykáoszból kivált, kíváncsi, tudatalatti fényrész… Aki zabolázatlansága ellenére is van annyira udvarias, hogy maga elé engedi a többi színeket (a festő kezét a szabadság borzongtatja ilyenkor), aki van annyira számító, hogy tudja, nélküle nincs semmi. Napkeleten Fekete apuval is nagy cimboraságba keveredett, pedig az könnyen leradírozza, ha úgy akarja. De ott nem akarja úgy, mint napnyugaton!

Fehér öcsi, mint látjuk, Fuchs Lehellel is pertu lett, és a szimbiózis eredménye most e tárlat legjava… Mert Fuchs Lehelben nem legyőzőre, nem szelídítőre akadt, hanem társra. Olyan társra, aki tudja, mit és hogyan kell és lehet tenni Fehér öcsivel, aki tudja, meddig s ne tovább, hogy Fehér öcsi ereje a képek erejévé váljon, s ne tékozlódjon a semmibe.

Tudjuk hát, mi a fény! Tudjuk, hogy szükségünk van rá. Tudjuk, hogy fénnyel jár az árnyék. Már azt is tudjuk/hazudjuk, hogy a fény, az isteni ragyogás anyagi természetű, tömege van, de ez a tudás, ez a tudományos önáltatás mégis csak rettegő bizonytalanság marad, ha Istenre, és annak végtelen tudására gondolunk, amelyben semmi sem lehet anyagi. Így a fényt terelhetjük ugyan tükrökkel tűzzé; foghatjuk be napelemekkel, akár léppel a madarat; ragyogó templomfalakra kenhetjük biblia pauperum mészalapjának; atomokkal robbanthatjuk az égbe eltorzult fókuszú emberfénysugarunk, és mondhatjuk rá - reális fehér, hogy abszolút fehér, vagy puszta színinger, hogy pszichofizikai érzéklet, a spektrum teljessége, látható-világ-életünk, érzékletbe ragadtságunk, a mérhetőbe vetett hitünk alapja. Gondolhatjuk így, ha magyarázni akarunk…

De gondolhatjuk, sőt, érezhetjük úgy is: ha megrázza magát, és megrezzenti hó- vagy ködköpenyegét, ha játszik a barokk fellegek fodrain, ha kidülleszti lélekző akverellpapír-mellét, ha pormilliókat csillogtat pászmáiban, hogy a Mindenség előtt hódolunk – körvonalazatlansága, légiessége okán. Így, ha arra a szabadon hagyott pár négyzetcentiméterre is vetjük műértő tekintetünket, az is csak a mindenség sugallata marad. Egy megnyugtató, álomba hívó, végtelenből jövő: fehér zaj…

Fehér öcsi csak akkor bizonytalanodik el, zavarodik meg a gyermeki szökdécselésben, mikor nagy mennyiségben kell elviselnie önmagát… Mondjuk – két kép között a falon. Ilyenkor a tökéletesség érzése keríti hatalmába. És ettől nagyon fél. Gyorsan rá is pillog egy feketét visszatükröző felületre, mondjuk a falra applikált képcím-feliratra. S megnyugodva fúj egyet. Hiszen, ha csak fehérség lenne, hova tűnne a játék, mely létének alapja…

Fehér öcsi szeret természetes maradni, mint a koszolatlan hó, mint az akvarellpapír. Azonban ha barátságba keveredik a nagy rendezővel, a mértéket ismerő Festővel, még azt is eltűri, ami ellen gyakorta és hangosan tiltakozik, hogy olajnehezített fehérsége táblaképeken is felragyogjon. Valószínűleg azért is ilyen megbocsátó, mert itt, e tárlaton, tükörbe ugorhat, ami nem más, mint maga a nagybetűs bújócskajáték a látható hullámhosszokon…

Fuchs Lehel kiállítását ezennel és jó szívvel megnyitom!

Fehér öcsi pedig üdvözletét küldi majd a vásznakról… Keressék kitartóan!

Elhangzott: Fuchs Lehel Ismerős fények című kiállításán, a Székely Bertalan Műteremház Galériában, Szadán, 2024. augusztus 28-án, szerdán, 18 órakor…