VALAMI ÚJ

Élve boncolás
 
Mondották föltárnak,
mosolyognom illik...
Gyóntam szent fülkében,
műbőr ágyon fekve.
Kevés volt. Lelkén folt!
Most szikével kérdik:
mit titkolsz,
mit titkolsz,
érdekes miért vagy,
szíved ha cserben hagy,
mi az, mi visszahoz,
mi léha ritmus?!
Kutattak, túrtak,
szántották tüdőm.
Szívem markolta
medika céda.
Beleim fölött
fejek fintora.
Márvány májamba
halálnapot véstek –
hasra ütve, usque...
 
Mit titkolsz,
Mit titkolsz
csontod velejében?!
Mért vagy más,
mért vagy más –
vallatott a röntgen.
Hol a baj,
hol a baj –
agyamat megfúrták.
Vagy lejjebb,
vagy lejjebb?!
(Szívták nővérkurvák.)
Matattak és túrtak,
fúrtak, villanyoztak,
aztán összevarrtak,
úgy ahogyan voltam,
de nem lelték titkát;
miképp élek holtan...
Nem találtak ritmust,
rímet, metaforát.
Hiába kutattak
bélfaunát, flórát.
Papirost adtak hát,
hogy míg lábadozok –
fejtik majd, hámozzák
képeim, betűim
a csodadoktorok.
Asztrológus is jött,
adataim kérte...
Hanganalízis kell!
Lakmuszt székletébe!
Ki vagy te,
mi vagy te,
ocsmány költőállat,
mért szívod vérét e
prózai világnak?
 
Íriszem nézdelték,
agyam szeletelték,
heroinos teszttel
versem elemezték.
Tenyerem vizslatták,
Nascavonalaim,
elektrosokkoltak;
felejtsem nyomaim.
Arcberendezésem
szerte tologatták,
colstokkal megmérték
járomközöm hosszát.
Száz könyvet megírtak,
palotájuk épült...
 
Talányom, trillárom,
élő halottságom,
ki vagy te, mi vagy te
lump proletárságom,
főzelékben szétfőtt
babérkoszorúm,
belső csataterem,
összevarrt csontodúm,
aranyfüsttel bevont,
kopottas lúdtollam,
no, és még járt hozzá
néhány autogram,
mindent rájuk hagytam,
hátha megbocsátnak;
titka maradtam az
élve boncolásnak...

💎💎💎

Figyelmeztetés lankadóknak

Elhangzott: a Hit, művészet – művészet, hit című csoportos kiállításon
2024. december 13-án, Veresegyházon, a Veres Art Galériában

Azon gondolkodtam minap, a művészet hitbéli kérdés-e? Pontosabban azon, hogy a nem egyházi művészet az-e? Mi a mozgatórugó? Isten mozgatja az agyat, a kezet – tollat, ecsetet, hangszert? Isten akarja láttatni magát? Vagy mi hajtjuk félre a nem tudás lepleit, és így próbálunk istenélményhez jutni, ami majd tovább hat a befogadó elmékre? Arra jutottam, ahogy sokan mások is, hogy Isten önmagában jelenvaló mindenben, s ez a hétköznapi panteizmus minden műalkotáson ott hagyja bélyegét, még a legprofánabb, uram bocsá’, legblaszfemikusabb műtárgyon, zenén, szövegen is. Isten az alkotásban csak akkor programszerű, ha erre ösztönzi az egyház vagy a földi hatalom az alkotót egy Andrej Rubljovot, egy Michelangelót egy Bachot… Vagy egyszerűen az Ars Sacra eszmeiségében felkért művészeket. Persze hogy ott van az Omnipotens entitás ekkor is, de sokkal direktebb formában. Kell-e ez a direktség Istennek? Amikor minden gondolata, érzése, rezdülése egy-egy emberben úgyis megtestesül. Isten önmaga-tapasztalása pedig általunk lesz naprakészebb. Mert rájött, nem volt elegendő ideküldenie a Fiút, mintegy élő mikroszkópként felnagyítandó az emberi lelkek kicsinyességét, a földi hatalom kérlelhetetlenségét, a zöm esendőségét. Az Újszövetséggel, egyetlen jól működő vakcinaként, belénk oltotta magát, a szeretetre törekvés Istenét. Ma már mindahányan érzőidegei vagyunk. Azok is, akik úgy képzelik, hogy nem! A nem keresztény vallásúak, a nem hívők is. Hiszen Isten univerzális. Nem ismerete, tagadása nem mentesít hatálya alól. Hiszen ő maga a törvény!

Akkor kell-e programszerű jelenlét számára? Kellenek-e olyan hiteles emberek, akik felkérésre nyilatkoznak meg róla? Mit róla? Vele! Mert az ő gondolata, ecsetvonala, hangsora a mi profán szentírásunk, ikonunk, egyházzenénk! Most meg arra jutottam, hogy kellenek ilyen alkalmak! Mert bár mindenütt ott van a legfőbb törvény, a törvénybe vetett hit intenzitása változó. Háborús időkben alacsonyabb. De a legvéresebb öklelőzésben is van lövészárok-elcsendesedés, szentestei tűzszünet… Materialista diktatúrákban alacsonyabb, de mindig vannak dacolók, akik a nagyszobában nem cserélik le a keresztet földi álistenek szakállas képeivel… Kultúra-váltásban alacsonyabb, de mindig vannak olyanok, akik újraépítik lelkük Notre Dame-jait!

Egy ilyen alkalom figyelmeztetés a lankadóknak, a harcban megfáradottaknak, a keresztutakban megtévedetteknek, vagy a születéskor más nyomtávra tett, de kereső vándoroknak, hogy az ember legfőbb értéke a hit, vele a remény és a szeretet, mely utóbbi sokaknak, sajnos, a pénzre váltott, de önmagában megmosolyogni való érzelem. Nincs új a nap alatt Pál apostól napjainkig! Hát nekik kell a hitről a mesélni, a hitet megfesteni, vagy orgonafutamba oltani! A hitben hiteles lelkek mindnyájan Isten szándékai, feladatuk Isten meggémberedett tagjait, fáradó inait, lankadó gondolatait, azaz a tévedésből másképp gondolkodó, vagy szánt szándékkal másképp gondolkodni hagyott embereket életre masszírozni…

Profán példa, hogy zuhanó repülőgépen az ateista is istenfélővé lesz pillanatok alatt. Nem véletlen írtam istenfélőt, istenhívő helyett! Igen, ha hirtelen semmivé lesznek mankói, téveszméi, amire felépítette mindent elemésztő egóját, amivel sírba tette maga számára a Mindenhatót, akkor jön a jajveszékelés, a fogaknak csikorgatása, a bűnbánat, s maradék idejében, csak másodpercekre!, valami rettegés szülte torz hit is keletkezhet benne…

Kicsit minden ember zuhan. Az origó felé. Vissza Istenhez. Fölfelé zuhanunk. A hiteles/hitteljes ember nem fél e zuhanás közepette, mert szárnyal is egyben kiteljesedett idejében! A hiteles/hitteljes művészember főleg nem fél, mert felvillanthatja írásaiban, képein, zenéiben a feltétlen hitet magát, megmutathatja, hogy ő Isten működő része, páternosztere. Ha a punkok hörgik, szidalmazzák a teremtett világot, Kazantzakis kísérti az ördögöt, Nitsch fröcsköli tele vérrel az ateliert – az is Isten. Isten azért villantja fel a bizonyos szemszögből értéktelent vagy sátánit vagy polgárpukkasztót és/vagy a profán művészi gondolatot, hogy a kontraszt magasba helyezze az értékest, az alapjáraton emelkedettebbet! Sokszor ez a kontraszt épp magában a műalkotásban van jelen. Az az ember, aki azt hiszi, ő aztán ateista, és legfőbb hite lehet a mások hitének gyalázása, a legnagyobb tévedésben éli le életét, amit így is Isten irányít, mint tudjuk!

Aki művész, nem is lehet ateista, mert nem hiheti, hogy a színek ismerete, a hangrendszerek tudása, a verslábak bebiflázása hozza felszínre, emeli égbe a legszebben ragyogó, igaz kincseket! Aki már alkotott valami maradandót, érzi és érti a borzongást, a létrehozás katarzisát. És tudja, hogy a legfőbb entitás mindennek előidézője.

Állunk itt a kiállításon. Nézzük a műveket. A hitet keressük. És bárhová fordulunk, rálelünk, mert a nyitott szemmel járóknak a világ egésze, és a világ minden apró részlete maga a hit, műtermen túl és innen is! Aki művész, nekifeszülhet Istennek, nem pattan le róla gondolata, nekifeszülhet hiteles/kételyes kérdéseivel, így perelve az ég urával, és az Isten kedveli ezt a krakélert, legyen bár egy kétségbe esett, allegóriákban megnyilatkozó próféta, vagy egy középkori, hitvitázó reformátor, vagy egy Balassi vagy Ady, vagy bárki más, aki ír, beszél, énekel róla, megfesti őt saját, földi dilemmáival ékítve, nem egyébért kedveli, mert foglalkozik, vitába száll vele, nem pedig temeti, és nem is akarja kitörölni a köztudatból…

Sok a virág kompozíció. Virág – világ. Máriasiralom. De ne csodálkozzunk, hiszen Gemma fideiről, a hit drágakövéről, rügyéről, bimbójáról írt a középkori ferences minorita, Laskai Osvát, s ettől szimbólumtól csak egy röpke gondolati ugrás a keleten felmutatott virág, a legcsöndesebb buddhai tanítás, mely az élet önmagáért valóságának hite! Csendéletet is látunk, mely abban való hit, hogy a tökéletes elrendezettség megbontani hívja a szemlélőt, azaz működni kezd a konstrukció. De hit a levélárnylenyomat a fán, hit abban, hogy holnap is felragyog az éltető. Hit az időutazás, mi szerint egyszer majd betekintést nyerünk idői teljességünkbe, túllátunk sovány jelenünkön, hit a mumifikálódás abban az értelemben, hogy üzenhetünk korunkról, mint Vác fehérek templomába lerejtett, nagyon is élő halottai, vagy bízhatunk halhatatlanságunkban, mint az egyiptomi fáraók. A triptichon a tézis-antitézis-szintézis hite; annak reménye, hogy az egó ellentéte a bizalom, s e kettőből sarjad a hit, mert hisz a hit nem az önfeladásról szól, hanem a bizalomról, melyben az én is éltető kovász marad… De hihetünk fűremedett vándorként a pléhkrisztus évszázados jelenlevésében – erejében/árnyékában; a látható korpusz mindenhatóságában, ahogy sugarazza/magába szívja a színek szféráit, ahogy ideghálózata a farostokba szentül, ahogy a test elhullámzik a téridőben, vagy mindeme szent történés absztrakcióba lényegül; avagy abban is, ahogy a más perspektívájú korpusz ég-tűz-játéka, ha odaképzeljük, visszatetszik a földön maradott mater dolorosának, és cselekedni hívja; s nemkülönben a szféra-urnákba zárt élő vagy nem élő, kvantum esély dilemmájában; fényérzékeny egysejtűek fényhídba rendeződésének lehetőségében; a nyitott kalitkás és a lebilincselt angyal utolsó sanszában… De hihetünk itt földi létünk kozmikusba oltottságában, az Éden bűnterhébe-esésében, valóságunk szürrealitásában, a bölcsek éjkék tónusában, az ördögi gyermeket ölelő istenapa naivitásában vagy előrelátásban, antropomorf léggyökerek üzenetében – hogy a hit fölfelé tör, a gyökérvilág sötétjéből, miképp a lótusz is – a fényre, a levegőre, a kiteljesedés felé, égnek vetett, csontvárys próféta karral, ahogy a keresztről levett, átlényegített korpusznak is csak egyetlen útja van – a fölfelé!

Mert a hit reményeink szilárd alapja, és a nem látott dolgok igazolása.
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

Áldott Karácsonyt, békésebb újesztendőt kívánva a kiállítást ezzel megnyitom!

 

💎💎💎

Pikhámer, stanga, fórat

- Balázs Béla bányász visszaemlékezése némi múzeumjárással-

 

Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete

 - Hosszúrétről négyen mentünk le a bányába ténylegesen, a többiek a bányaüzem területén, a felszínen dolgoztak, lakatosként akár. Mindenki a civil buszjárattal jutott el a munkába, nem rendszeresítettek külön bányászjáratot. A mélybe liften értük le, de azt használták a csillék fel- és levitelére is. Mikor csilléket vitt, jóval nagyobb sebességre kapcsolták, mert naponta vagy két-háromszáz vagon utazott benne. (A felszínen volt egy gép, az megfogta a vagonok tengelyét, és betolta őket a kasba. Megesett, hogy a kas bezuhant az aknába, mert a fék nem bírta megtartani, akkor összetört ott sok mindent. A kast az akna sarkaiban négy, deszkából összeragasztott fírung tartotta egyenesben, ez adta meg a lift útját, mert egyébként kilengett volna jobbra-balra, és akkor beakad az aknafal egyenetlenségeibe.) Nem mondanám, hogy félelmetes a liftezés, hiszen be lehetett csukni az ajtókat, és ha minket vitt le s föl, lassúbb üzemben működtették, akár negyed órát is döcögött a megfelelő irányba.

A Béke bánya (az újfalui Mir bánya), ahol utoljára dolgoztam, nem a faluban volt, hanem fel kellett gyalogolni az erdő alá. Itt hét szintet alakítottak ki, szintenként öt-nyolc munkahellyel. A legmélyebbhez már ötszáz méterig kellett ereszkedni. Egy műszakban körülbelül százhatvanan dolgoztunk, egyébként meg két műszakba osztottak minket: reggel hattól délután kettőig, és kettőtől este tízig. Emlékeim szerint a Mir bányán voltunk a legtöbben. A munkások száma a szintek mennyiségétől függött. Műszak után le kellett adni a szerszámokat, a lámpát, és aki átvette, jól megszámlálta, nehogy valaki lent maradjon. Megesett, hogy akik a lámpák osztásával, begyűjtésével, feltöltésével foglalkoztak, jelentették, hogy néhányan még nem lenn vannak, pedig már két óra is elmúlt. Általában azért történhetett ez meg, mert valami nem sikerült, a munka nem ment úgy, s próbáltak a végére járni… - mesél nekem a várhosszúréti Balázs Béla, hajdani bányász, akivel a helyi Buzgó étterem különtermében foglalunk helyet.

 Balázs Béla 1945-ben született e helyt. Az alapiskola után négyéves tanonciskolába iratkozott, és kitanulta a cipész mesterséget. De a szakmájában kevés munka adódott, mi több, megnősült, jött a család, így a bányász világ felé kanyarodott életútja. Letette a kellő vizsgákat, példának okáért az úgynevezett motorvizsgát, és 1969. június 1-jén belépett Rudnabányára, ez volt első állomáshelye, itt 1971-ig dolgozott. Aztán jött a Mir bánya, egészen a bezárásig. Innen ment kedvezményes nyugdíjba. Összesen huszonkét esztendőt töltött odalenn. Bányászélete során még elküldték három-négy továbbképzésre, de, ahogy fogalmaz, ezekben az iskolákban nem sok mindent tanultak meg. A munkahelyen jött az igazi tapasztalat, mit, hogyan tegyenek, ne tegyenek.

 - Mint kezdőt, egy-egy hónapra helyeztek ide, helyeztek amoda, míg be nem tanultam a munkafázisokat. Így kerültem a fejtéshez, a szállításhoz. A végleges munkahelyem csak hét-nyolc hónap múlva foglalhattam el. Először a szedést sajátítottam el. Bementünk a munkahelyre (a vájár és a segédvájár), ahol előző nap robbantottak, és lestrángoltuk a kiálló vaskövet a plafonról, az oldalfalakról, hogy ne porozzon, és hogy lássuk a repedéseket, nem maradt-e benne dinamit, mert ha arra ráfúrt valaki, az bizony nagy bajt tudott okozni. (Volt olyan, hogy berobbanva a bányász mindkét szemét kiütötte.) Stangával végeztük ezt a munkafolyamatot. A következő fázis a tényleges szedés. Az előző napi robbantás után lehullott vaskövet, és a falakról levakart fölösleget kihúztuk. Egy dobon futó kötélen ment két kanál; egy előre, egy pedig vissza; az jutatta ki az anyagot. A maradékot összepikhámeroztuk (ütőfúróval széttörtük), vagy kalapáccsal apróztuk. (Az ütőfúrózáshoz szemüveget kellett viselni, mert a vaskő elég kvarcos, így könnyen pattan. Jómagam mindig feltettem, de sokan csak legyintettek a szabályra. Nem egy embernek ütötte ki a szemét a szilánkos kő, és akkor mehettek nyugdíjba, a család pedig eggyel kevesebb keresőre számíthatott.)

Amikor letisztáztuk a munkahelyet, akkor befúrtunk a vaskőbe. Ketten fúrtunk, két géppel egyszerre. Ezek a masinák modernnek számítottak, hiszen felszerelték őket víz- és levegő fújóval is. Huszonöt-harminc lyukat csináltunk. Majd kimostuk vízzel. Később beleraktuk a dinamitot. Botokkal toltuk beljebb a robbanószert. Csak tizenhárom órakor szabadott eljönni, mikor már rákötöttük a drótokat a dinamitrudakra. A robbantást a vájár és a segédvájár végezte. Meg kellett várni, míg a szinteken mindenki befejezi a munkát. Előbb nem lehetett robbantani, mert akkora füst keletkezik ilyenkor, hogy az emberek megfulladnak, vagy nem találnak ki. Nagy detonációra kell gondolni, hiszen egyszerre huszonöt furatban robbant be a dinamit. A kellő pillanatban bedugtuk a fülünket, vagy vattát tettünk bele, nehogy megsüketüljünk. Tulajdonképpen ezzel a robbantásos-szedős technikával növeltük a boltívesre kiképzett folyosó (stolvan) hosszát, s ha jobbra vagy balra találtunk vaskövet, akkor arra vezettünk újabb munkaállásokat, s képeztünk munkahelyeket. A folyosókon a síneket is mi raktuk le folytatólagosan. Arról nem is beszélve, hogy a száztizenöt kilós sínelemeket is két ember cipelte a beépítés helyére. A kanyarokban rákoltunk, azaz hajlítottuk a sínszálakat, s így mentünk előre. Itt adódott a legtöbb tennivaló, mert még sáncot is készítettünk a falak mellett, amiben elvezettük a vizet az aknához, ahol az lefolyt a bánya legalsó szintjére, onnan pedig pumpa nyomta föl a földfelszínre.

 Utunk első napján, a Rozsnyói Bányászati Múzeumban mutattak, szemléltetés végett, kialakított munkaállásokat, beléphettünk egy bányaliftbe is, és videószimuláció segítségével ereszkedhettünk a mélybe; átgyalogolhattunk egy műbányán, megtudhattuk, mi a táró, lelépdelhettünk egy csillés lejaknán, láthattunk bányaácsolatot, TH biztosítást, légbefújó csövet. Akkor az egész tűnt inkább romantikus látványosságnak, mint kemény munkahelynek. A bányászélet nehézségeit egy múzeum érzékelteti ugyan valamelyest, de az átéléshez elengedhetetlen egy hiteles személy, vagy akár egy leereszkedés a hajdan művelt bányába. Csucsom településen alá is szállhattunk egy középkori vájatba. Ez persze rémisztőbb volt mobilfényekkel pásztázva a sötétet, mint egy modern, huszadik századi bánya, de arra elegendő, rájöjjünk, erre a munkára nem teremtünk. Gömör vármegyében nagy hagyományai vannak a bányászatnak. Már a középkortól. Az akkoriban megtelepült német bányászcsaládok hozták magukkal a földmély fürkészésének is kiaknázásának tudományát. Később a török miatt, nagyobb számban, Felvidékre menekülő magyarok is bekapcsolódtak a bányaiparba. Utóbb, szép számmal, a szlovákok is. Tehát egy ércekben, szénben gazdag vidéken nem feltétlen választás kérdése, hogy az emberből bányász lesz-e vagy sem. Sokszor már kilenc- tizenegy évesen segédmunkát kellett végezniük az emberpalántáknak. Ezt fényképek is bizonyítják. E mai szemmel szomorú, sőt, felháborító tény rávilágít, a bányában cseperedés, és a sokszor életfogytig bányászkodás a családok túlélését, és nem pusztán a megélhetését jelentette. A gyerekmunka egyik oka a bányászok korai halála volt, amely legtöbbször tüdőporzás miatt következett be, ugyanis csak az ötvenes évektől vezették be az öblítéses fúrást. A múzeumban kiállított két fúró már ilyen technológiával működött, darabonként kettőszáz kilót nyomnak, elektromos gépezetek, megmozdítani sem könnyű őket, nemhogy dolgozni velük…

 - A bányában végzett szedési szakmunkához tartozott a kéményezés is – folytatta Béla bácsi az emlékezést. - Ilyenkor felfelé alakítottunk munkahelyet, hiszen arra vezetett minket a vaskő. Kezdetben létrával értük el a kéményből kiinduló fúrási helyet, hiszen fúrógépekkel alakítottuk a függőleges vájatot is. Aztán az utolsó tíz évben hoztak kabinos emelőt, amire rácsot szereltek, hogy amikor megyünk fölfelé, nehogy ránk essen a vaskő. Amikor felértünk a munkahelyre, kinyitottuk az ajtaját. Kiszálltunk. Mindig ellenőriztük odafenn, nem szakadhat-e le valami vaskőmaradék, és úgy fúrtunk a kellő irányba. Alulról egy szabályozó ember adta fel a slágokat, amiben a levegő és a víz érkezett. Alkalmanként le-leszóltunk neki, mikor nyissa meg vagy zárja el a megfelelő csapokat.

Nálunk minden munkához ugyanúgy kellett érteni, mert ha valaki lebetegedett, vagy épp elment nyugdíjba, helyettesíteni kellett. Így jómagam az említett fázisokon kívül még motoroztam, és sutot is húztam. Az összes tevékenység közül talán a suthúzás volt a legveszélyesebb. A negyven-ötven méteres kémények, kutak aljába sutot építettünk – félhasábnyi fenyőfákból. Egy vasból való sutpiszkával a rengeteg fóratot leszedtük a kémény oldalairól. Ha lejött már a kéményfalakról az összes; fel kellett pucolni. Ehhez a munkához nem fejlesztettek gépet. Vaskosárba lapátoltuk a követ.

A suthúzáskor sokszor nem jött le az érckő a piszkálás ellenére sem, ilyenkor jobban nekifeszültünk, akkor viszont lezúdult akár több száz kiló is egyszerre, és el kellett ugrani az érczuhatag elől. Olyan ereje volt, hogy a fél hasábokból rótt sutot is kitörte. De egy apróbb vasdarab is elegendőnek bizonyult a tragédiához. Egy rudnai fiú, huszonhat éves lehetett, motorozott, de szeretett volna többet keresni, úgyhogy bekérte magát a munkahelyre. Ott az első nap meghalt, mert úgy megpattant egy érckő a kéményben, hogy a sisakját is átütötte harminc méter magasból levágódva. Én vittem ki szegényt a motorral, de már halott volt. Akadt olyan bányász is, akit beszórt teljesen a vaskő. Volt, aki túlélte, volt, aki nem. Hála istennek, nekem nem lett komoly balesetem, csak az ujjam tört el egyszer.

Ugyancsak a bányászati múzeum tárlatán láthattuk a rozsnyói Metercia című képet, melynek eredetije a város püspöki székesegyházában található, s amellyel a középkori művész (1513-ban) tulajdonképp Isten kegyelmét kéri a bányászokra. A kép szakrális mondandóján túl, Közép-Európában egyedülállóan, bemutatja a középkori bányászat, vasfeldolgozás munkafolyamatait, annak nehézségeit. (Akkoriban a bányászat és a vasmegmunkálás még nem különült el túlságosan.) A festmény annyira helyhez köthető, hogy az egyik bányamotívum eredetije a csucsomi Csengő bányán megtalálható. E bányát véletlenül fedezték fel, s itt, a fából készült, lóval hajtott érckiemelő gépezetet a táblakép alapján rekonstruálták. A korabeli bányászati életkép valós hátterét, a bányabejáratot, a bányászati tanösvényt követve, szintén felfedezhetjük Csengő bányán, s szinte látjuk a hegy gyomrából hunttal (kutya; négykerekű érctaliga) előlépdelő bányászt, s a bejárat mellett ebédet főző, szállítmányokat strigulázó alakot, talán, erősebb fantáziával még az ércet ökrös szekéren elszállító fuvarost is odaképzelhetjük a tizenkét órás penzumot megszakító ebéd- és melegedési szünetre gyűlő bányamunkásokkal egyetemben. A kutyát pedig, mely nevét kutyavonyítás-szerű hangjáról kapta, felemelő zenebona lehetett a föld alatt!, illetve annak továbbfejlesztett, magyar változatát a bányászati múzeumban is láthattuk… Itt kérem, minden mindennel, az átlagnál is jobban összefügg…

Balázs Béla mindenesetre a vonyító hunt-tologatásnál korszerűbb módon szállította az érckövet a bányában. Elég sokáig volt hisz „motoros”, avagy ahogy még hívták – csatlós. És itt újra Béla bácsié a szó:

 - Nehéz élet volt az. Ketten dolgoztunk: a motoros és a motoros segéd. Persze sutot is húztunk. Ha ez bonyodalom nélkül lezajlott, akkor bele kellett raknunk a vagonba a már lehúzott vaskövet. Ha megtelt a vagon, a motoros előre vitte. A segéd kapával megtöltötte teljesen, felpúpozta, mert két-három kilométert is mentünk a föld alatt, és berázódott a vaskő, félig lett volna, ha nem rakjuk meg jól. Büntetés járt érte, ha nem volt tele a kocsi. Naponta akár negyvenszer jártam le-föl a munkahely és a lift között. Dízel kismozdony húzta a vagonokat, volt kabinja, ajtaja. (A dízelmotorokat csak később hozták be, ezzel viszont romlottak a bányában a munkahelyi körülmények. A bánya levegőjét teljesen tönkretették. A szovjet, elektromos, áramszedős, bivalyerős mozdonyok telepítése persze nehezebb volt, sőt, az átállás előtti időben az áramért többet kellett fizetni. Ellenben vissza már akkor sem cserélték a technikát, amikor megdrágult a nafta, a dízelolaj.) Szóval elmentünk a liftaknához, hogy vigyék a felszínre a teli vagonokat. A motoros csak addig volt motoros, amíg motorozott, egyébként meg mindenféle munkát végzett. Ha kiugrott egy kerék, vagy kisiklott egy vagon, hirtelen fékezésnél történt ez meg, héverezni kellett például.

Mivel egy vágat volt, egy sínpárral, az üres vagont mindig le kellett dönteni a sínről, hogy kitolhassuk a telit. Ügyesség és erő kellett hozzá. Betettünk az üres vagon alá egy slippert, azon döntöttük el, még odább is csúszott rajta. A vagon visszaállításához sokszor két ember kellett, vagy a bágerrel segítettünk rá. Kedveltem ezt a munkát, annak ellenére, hogy emberpróbáló. Megmondom őszintén, ha bírnám, a mai napig is ellenék ott…

 Ennyi nehézség hallatán azt gondolná az ember, hogy jó fizetéseket kaptak a bányászok, a korkedvezményes nyugdíj is magától értetődő jutalomnak számított… A bányászati múzeumban azért láthattuk, hogy nem volt fenékig tejfel a bányászélet. Bár a nagy tablóképeken mindenki kihúzza magát, ez a munka azért jól meggörbíti a gerincet, megroppantja az egészséget, főleg, ha már gyerekkortól gyakorolják. Több tárgy és fotográfia is árulkodik a nem túl rózsás szociális színvonalról. Az egyik képen egy házat láthatunk a bánya szájánál, ez az úgynevezett bányászkarám. Mivel sokszor messze esett a bánya a településtől, hogy ne kelljen mindennap sokat gyalogolniuk hegynek föl, hétköznapokon itt aludtak a bányászok. Nagyon szerényen, fapriccseken, szalmazsákokon feküdtek, zömmel azt ettek, amit otthonról hoztak egész hétre. Néha főztek is maguknak. Látható néhány edény, vagy épp egy sztrapacskaszaggató. Mint kiderül, nem a juhtúrós „haluska” változat volt a mindennapi koszt, hanem a sokkal szerényebb, alacsonyabb tápértékű bányász-sztrapacska. Apró kockára vágott főtt krumpliból készült, szalonnazsírral, szalonnakockával ízesítve. Ha otthon lakott a bányász, akkor indulásra már kész kellett lennie a bányászgaluskának, amit az asszonyok hajnalok hajnalán főztek ki. A galuska olyan, hogy jól lakik tőle ugyan az ember, de nagyon hamar megéhezik.

Balázs Bélától azt kérem, miután nagyjából megértettem, miféle feladatok vártak rá a mélyben, és miféle veszélyekkel, nehézségekkel kellett megbirkózniuk a bányászoknak, meséljen kicsit az életkörülményeikről…

 - Annyi előnyünk volt, hogy nem kellett egészen kidolgozni az éveket. Négy esztendővel előbb el lehetett menni nyugdíjba. A Mir bányáról ráadásul kiderült, hogy erős benne a káros sugárzás, és be is zárták akkoriban. Ahogy visszagondolok, jó sokan voltak azok, akik eltávoztak közülünk nyugdíjas éveik előtt. Magam is csodálkozom, hogyan éltem túl azt a huszonkét évet a föld alatt. Lehet azért is, mert nem iszákoskodtam, nem nyeltem a sört féldecivel. Sajnos sokan éltek így. Szomjasak voltak! Rengeteg feszültséget kellett levezetni, gondoljon bele, még a dinamitot is a vállunkon cipeltük! Minden reggel, és a műszakok végén, megfújattak tizenöt embert az irodában. Ha rajtakaptak valakit, hazaküldték szabadságra. A harmadik tettenéréskor ki kellett lépjen a bányától.

Persze a nyugdíj nem jelentette, hogy karba tett kézzel ültem otthon. A bánya után, a tényleges nyugállományig, üzemi rendőrként dolgoztam, telephelyet őriztem, mert a bányásznyugdíj nálunk nem valami nagy, ahogy a fizetés sem volt az. A motoros százhat koronát keresett műszakonként, ez „vastag” kereset, azaz adózatlan összeg. Ez adó nélkül körülbelül havi 3400 korona. A „munkahelyről” 4000 körül lehetett hazavinni. Ez sem számított soknak. Mit adott még bánya? Hát bányásznapkor, szeptember 8-án, ha már valaki kidolgozta a húsz évet, kaphatott ötezer korona jutalmat, persze akár kevesebbet is. Én ezt a pénzt beraktam az építkezésembe. Mehettünk még ingyen, három hétre, egy fürdőhelyre, ahová busszal el is utaztattak, jól tartottak, napi ötször étkeztünk, viszont a család nem kísérhetett el oda… Minden negyedévben volt orvosi vizsgálat. Ha találtak valami hibát, mehettünk nyugdíjba, de inkább nem jeleztek semmit a bányászok, mert a korona idejében a nyugdíj megszabott összeg volt, előre tudtuk, mennyit kaphatott első, második, harmadik kategóriában az ember. Még kevesebbet, mint a bányászfizetés. Ha már az egészségnél tartok, meg kell, mondjam, nekem jót tett a bánya levegője, mert állandó klímát biztosított. A légcsövemmel mindig bajlódom, még nyáron is köhögök, de ott nem volt vele semmi gond vele. Nem fáztam meg. Egy veszéllyel kellett szembe néznem, amikor télen jöttünk ki, a huzat bizony megcsaphatott.

1974-től 77-ig építkeztem. Kaptam az államtól némi támogatást is. A bányaüzem adott autókat, amivel olcsóbban lehetett fuvarozni. A bányászok is segítették egymást oda-vissza. Együtt dolgoztunk egymás építkezésein. A hétvégeken gyakran mentem viszonossági alapon falat húzni, maltert keverni. (Ha épp ráértem, akkor vagy kaszáltam, vagy fát szedtem az erdőben.) Ugyanabban a házban lakunk most is, a fiam fenn, mi alul.

Előtte Rozsnyóbányán éltem egy üzemi lakásban, amit meg is vehettem. Csak akkor adtam el, amikor elkészült a hosszúréti ház. A rozsnyói otthonomban (szoba, konyha, spájz) hidegvíz jött a csapból, de nem kellett érte fizetni!, csempekályhával fűtöttem, a vécé is kinn volt, ám ez annyira nem zavart, mert a faluban még fürdőszoba sem akadt az idő tájt, a kútról hoztuk a vizet, és budira jártunk a kertbe. (Egyébként Mir bányán volt fürdési lehetőség, külön helyiségben tarthattuk a tiszta és a piszkos ruhákat. Utóbbiakat helyben ki is mosták, ezzel is könnyítve az életünkön!)

A bányamúzeum egyik tárlójában a dobsinai bányászcég, amely mind a mai napig létezik az 1600-as évektől, relikviáit állították ki. Ott nagy ünnepnek számít a Pünkösd. Kidíszítik a bányajelvényeket, másképp az evangélikusok, és megint másképp a katolikusok. Aztán együtt felvonulnak, majd mennek a saját templomuk miséjére, az istentisztelet után újra összejönnek egy mulatságra. Ilyenkor történik az ünnepélyes avatás, mikor is bekerülnek a sikeres „vizsgázók” a bányászegyesületbe. Hasonló szokás volt érvényben a rozsnyói bányaiskolában is. Sokszor csapatokba osztották az avatandó bányászifjakat. Egy hordóra kellett felállni. Aztán feltettek egynehány kérdést, bányászkifejezéseket kellett megmondani németül, vagy fordítva, ha elfogadták a választ, át kellett ugorni a farbőrt, ez egy bányászruházatot védő kötény, majd jutalmul meg lehetett inni egy korsó sört. (A dobsiani vidéken rá kellett hajolni a bruderládára, s ekkor egy öregebb kolléga jókora lapáttal hármat suhintott az illető ülepére.) A díszes bányajelvényekre több nyelven is felírták: - Isten védelmezz minket! Aztán volt, akit védelmezett, volt, akit nem. S bár nap, mint nap a halál közelében éltek a bányászok, nem lehetett mindig a veszedelemmel gondolni. Kérdezem is Béla bácsit, mivel ütötték el az időt, miféle lehetőségek adódtak a kikapcsolódásra?

- Volt nagy bányásznap, amit mindig vásárhoz kötöttek, meg kis bányásznap is, például Gulyapallagon, a fürdő, és Mária-bánya vendéglőiben! Utóbbiakat a bányák maguk szervezték. Ezeken báloztunk, zenekar muzsikált, nagy vacsorákat fizettek. Reggelig tartottak, no, ide a feleségek is eljöhettek! Mindig jól éreztem magam ezeken. Emlékszem, kirándulásokra is mentünk, de a családi üdüléseket nekünk kellett befizetnünk. A rozsnyóbányai klubban sokszor szilvesztereztünk a családdal. Szinte mindenki vágott disznót, úgyhogy vittük a közösbe a disznótorost, ki hurkát, ki kolbászt, ki disznósajtot. Még a klubvezetőt is meghívtuk, ha nagyon megkívánta. Volt, hogy kérte is!

Rozsnyó-bányán működött egy nagy bányász sportklub. De, aki nem akart szervezett keretek között sportolni, az is játszhatott. Magam röplabdáztam, futballoztam. A különböző bányák gyakran kihívták egymást meccselni. Főleg fociról beszélek. Híres volt a Mir – Rudna összecsapás. Bajnokságot nem szerveztünk, de így is sok sportrendezvényen vehettünk részt. Aki győzött, azt kitűztük, a vesztes fizette az ebédet, pálinkát hozott.

Összeállt egy bányászzenekar is. A bulikon legtöbbször ők játszottak. Természetesen a zenészek is a bányában dolgoztak. Egyikőjük most kilencvenegy éves, ő a szaxofonista. Az összejöveteleken szlovák és magyar dalokat is énekeltünk… Hát igen… Béke bányán vegyesen dolgoztunk magyarok, szlovákok, zömmel német szavakat, szakkifejezéseket használva. A szlovákok valamivel többen voltak, talán kétharmad-egyharmad lehetett az arány, mivel azon a tájon ők éltek inkább. Engem szerettek. Az idősebbek mind tudtak magyarul, csak a fiatalok nem. Ha volt is perpatvar, megegyeztünk. A közös sors nagyobb erő volt, nem maradt idő és energia az ellenségeskedésre.

 A bányászati múzeumban kísérőnk, Koleszár Gabriella is ezt erősítette meg, mondván, Rozsnyó-bányán, ahol tizennégy évig dolgozott, szlovákok és magyarok együtt éltek, és amíg ő ott volt, nem tapasztalt semmi olyat, ami ellenségeskedést feltételez. Pont úgy fogalmaz, mint Balázs Béla, nem volt gond, mindenki megegyezett, ha felmerült valami probléma. Mi több, akadt olyan hölgy, aki Komáromból ide házasodott, és csak magyarul tudott, még a szlovákok igyekeztek hozzá alkalmazkodni, persze érdekükben is állt, hiszen ő lett a raktáros. (Egyébként többektől hallottam, hogy a Visegrádi Együttműködés jót tett a szlovák-magyar együttélés szempontjából, Csehszlovákia szétválása után is, ráadásul nagy előrelépés a hétköznapok szintjén, hogy egy 2010-ig regnáló, általam megnevezni nem akart, politikai személyiség, eltűnt a közéletből…) És egy saját példa a nyelvhasználatra. Magam a rozsnyói szupermarketben magyarul kértem pácolt halat, a fiatal csemegepultos hölgy értett mindent, igaz, mutogatással is rásegítettem, aztán szlovákul köszöntem meg, ő pedig magyarul válaszolt. Mosolyogva… Van tehát törekvés a kölcsönös megértésre, ha nem szítja a kedélyeket a politika, van némi kilábalás a bányászati tevékenységek összeomlását, a bányák bezárását követő évekből. De milyen egy nyugdíjas bányász élete, mit hozott a rendszerváltás? Van-e olyan tevékenység Balázs Béla mindennapjaiban, ami azért a magyar identitás megtartásában fontos szerepet játszik? Várhosszúrét hisz, Rozsnyó vidékén, éppen erről híres!

 - A nyugdíjam nem sok, pedig kidolgoztam minden évem, a bányában is kitöltöttem huszonkét esztendőt. Én ötszázat, a feleségem négyszáz Eurót kap. Jár hozzánk a lányom, az unokák, és a dédunokám is. Könnyen elmegy a pénz, de öröm rájuk költeni! A lányom doktorka, az egyik unokám doktor. A fiam, aki már ötvennégy éves, most ment nyugdíjba. Mindenkinek van főiskolája a családban, a felségemnek is, csak én nem szereztem diplomát. Képzelje, még Budapesten is élnek rokonaim, meg Szederkényben, Pécs mellett, ők az unokatestvéreim, akiket annak idején kitelepítettek. Szőlészettel foglalkoznak. Jártam oda régebben, két-háromszor is egy évben.

Ma már nem tartunk állatot a ház körül, de minden évben veszünk egy kétmázsás disznót, és levágjuk a családnak. Annak idején a mészáros munkát is kitanultam, sokat segítettem a barátok disznóölésein. Sajnos betegeskedünk.  Mivel leestem tavaly decemberben egy létráról; eltört négy bordám, és sok ín is elszakadt a kezemben. Mai napig nagyon fáj; vállból, csuklóból, nem tudom magasba emelni a karom, de most már úgyis keveset dolgozom. A vágást sem könnyíti meg ez a baleset. A feleségem sem egészséges.  Mostanra minden komfort benn van a házban, csak az egészség hiányzik…

Szerencsére van egy hobbim, amit a mai napig folytatok, ha nem is olyan rendszerességgel, mint régen. Tagja vagyok egy dalkörnek. Krasznahorkáról, Hárskútról, Várhosszúrétről, Jólészről, Berzétéről is vannak kóristák. Kezdtünk harmincnégyen, de ma is aktívak vagyunk még huszonketten. Andrássy Dénes Férfikar az együttes neve. Annak idején, Dunaszerdahelyen, kétévente felléptünk egy kórustalálkozón, háromszor is elhoztuk az első helyet. Ma már a korunk miatt sem tudunk versenyekre járni. Volt egy hárskúti professzorunk, ő tanított meg minket a dalolás fortélyaira. Régebb szólóban is énekeltem. Ha nagyon akarják, eléneklem a Bányászhimnuszt…

💎💎💎

Tigrincs
- részlet -

Kistigrincs lezöttyent a mindenkitől legtávolabbi székre, és megvetőleg hordozta körbe, egyébként, ha nem volt épp szerelmes, húsleső tekintetét. (Mert hisz: similis simili gaudet!) Asztalonként le is vették ezt a tekintetet a kocsmalétezés fémtálcájáról az őt megbabonázva méregetők. Persze Kistigrincsről, a nagyétvágyúról, is megvolt a véleménye a falunak. Szutyok egy nőszemély, igazi céda. (Mert hisz: a férfi félrejárásra van mentség, a nőcsapongásra nincs! Egyedül egyetlen férfi értheti meg az ilyen nőt, akinek a karjai közt kiköt! És sok férfiban ott lappang a megértés…) Aki ismerte, mind tudta, mindig van friss, még zöld banán az asztalán. Akik csak hírből ismerték, lelkük mélyén, mind arra vágytak, hogy a hegyomlás beborítsa őket. Örökkön az vált a leggyanúsabb illetővé a kistigrincses, ráfogásos ügyekben, aki leghangosabban ágált ellene, midőn az ugratáscunami rácsapott… Mert ugratták egymást Kistigrinccsel faluszerte, sőt, még a környéki településeken is. Példának okáért a tetőn kalapáló ácsok: - Szívesen leesnél, Béla, ha a Kistigrincs hurkája fogna föl! Legközelebb, ha így bekarmolsz munka előtt, hívd is el, hogy puhára érkezz! A sír és kútásók: - Hogy a Kistigrincs szakadna rád, Karcsi, fogadok, ki se jönnél a gödörből, baszkikám, még a koporsót sem éreznéd, ha fölétek tennék! A pékek: - Öregem, te hajnali kettőre is bejönnél, Jenő, ha a Kistigrincset kellene dagasztani! A serdülő suttyók: - Gyömöszölnéd a húsát, mi, Pufus, még a farkad is ácsingózna, te, mamlasz. – Na, a Kistigrincs adta a ritmust az elalváshoz, Tutikám?

Így csordogált szét a Kistigrincs iránti mérhetetlen, de lefojtott vágy Bértutaj község (vagy falu?) völgyében, mint télen a rossz tűzifától dagadó szmog… 

Az a helyzet, hogy megye szerte közkedvelt kirándulóhely volt a Nagy-Tigrincs, melynek búbja épphogy kiemelkedett a nagyon közép(szerű) hegység tarra vágott tonzúrái közül. Abban is kitűnt e magaslat, hogy a tetejébe, ahol sűrű volt az erdő, felhúztak egy kilátót. Amikor azt alapozták, és ácsolták, a munkások egyöntetűen azt nyilatkozták a megyei lap ufóra kihegyezett, ezotér munkatársának, hogy a hegy minden kalapácsütésnél visszanyögött, mikor pedig az ácsolat fáit kezelték ecsettel, mintha egy nőt cirógattak volna, oly édes szuszogások keltek a lombkorona szinten. A megyéről szóló turisztikai kötetek sokszor fellapozott, fényképpel illusztrált helye lett a Nagy-Tigrincs kilátó, mely ötszázhuszonhárom méterről kínálta a látnivalót. Két várost, négy községet, tizenegy templomtornyot, számos szántót, egy folyócsíkot, és a távolság szürkéskék maszatját… Ha szemrevaló férfi mászta meg lihegve, túl nagy közökkel kialakított, lépcsőit, a hegy gyomra felől finom remegések keltek, és a domboldalban található Szerelem forrás, mintha bővizűbben áradt volna a kirándulók kulacsaiba. Topográfiai érdekesség, hogy a Nagy-Tigrincset hol ötszázhuszonhárom méternek mérték, hol háromszázkilencvenkettőnek. Még lézerrel is. A huszadik század végi technika ekkorát, ennyiszer nem tévedhet! Ezért az alapjáraton szkeptikus szakma elkezdte lélegző hegynek hívni. A laikus turisták is mesélték furcsaságokat. Nagy-Tigrincs ösvényein gyakran el lehet tévedni. Összekuszálódnak a turistajelek. A magasabban lévő faágak lehajolnak a szebb férfiakhoz, és megcirógatják arcukat, nyakukat, sőt, lejjebb is. Alig érezhetően, de remeg az avarral borított föld, mintha gumimatracon járnának a túrázók, sőt, az emelkedést, süllyedést is érezni vélik egyesek. A környék kamasz hordái szívesen látogatják a hol hegyet, hol dombot, mert az a szóbeszéd kezdett elterjedni három falu felső tagozatosai között, hogy bármelyik fához hozzásimulva, azt átölelve, előbb jön el a gerjedelem, s az észveszejtő méreteket ölt…

 💎💎💎

Dr. Rotács, a fogadatlan kertész
- részlet -

Bár Dr. Rotács sohasem tett szert komolyabb botanikai ismeretekre, talán a krizantémról tudta, hogy az temetői virágnak számít mifelénk, talán még azt is, hogy a japán császár hatalmát is jelképezi a földgolyó másik szögletén, de az már szinte biztos, hogy fel nem ismerte volna a tulipánok és törökszegfűk között… Szabadulta után arra a gondolatra jutott, hogy valami, a társadalom számára hasznosat szeretne tenni. Arra nem gondolt, hogy munkát vállalhatna, mert elképzelni sem tudta, hogy a fizikatanításon és a csillagászati tudományokon kívül bármihez (utcaseprés, kőműves melletti segédmunkálás, árufeltöltés) értene. Útja, a börtönévek végeztével, a semmibe vezetett, amennyiben a semmi és az utca közé egyenlőségjelet teszünk. Elhagyott bérleményének már új tulajdonosa volt, aki a vadonatúj zárakhoz dukáló vadonatúj kulcsokat kapott. Hajdani feleségéhez már nem vezetett visszaút, vagy ha volt is, akkor az első szinten egy szeretőt, a második szinten egy férjet, a harmadik szinten pedig vérmes gyerekeket kellett volna likvidálnia, hogy a padláson régmúltjuk szellemeit is kinyiffantsa, minekután, a megtisztított, mennyei magasságban, egy koszos matracra löki ex-nejét, s annak legnagyobb tiltakozása ellenére szisztematikusan megerőszakolja, míg a háttérben, a nem véletlen kélt indián tüzecskét máglyává terebélyesítő szerelmes levelezésük porlik… Ilyen elképesztő fantazmagóriák motoszkáltak benne, míg a flasztert koptatta ide s tova… Lám, ebből nem lesz felmelegített leves, csak cinikus mosollyal nyugtázott gondolatkísérlet, hiszen Dr. Rotács élete nem egy öldöklős, hanem egy eltűnős játék…

Tulajdonképp Dr. Rotács felkerült egy mennyei, digitális felhőbe, a priuszos ad actán túlmenően. Nem, nem volt elmentve fizikálisan, hogyha valami programhiba során sérülne, klónjával újra lehetne éleszteni, hanem szerény, de tudós, korábbi valósága került fel oda, s az árnyéka botorkált tovább a valóságban. Neki már nem maradt 2.0 esély.

Tudta, hogy az utca fizikája és kémiája határozza meg majd a sorsát a továbbiakban. Két napot bírta egy szállón, ahol legalább regisztrálták, mint hajléktalan, nincstelen, homless, kódorgó, újzombi, utcabútor, biodíszlet, a boldogság csúcsán pediglen jól meglopták, s tetvekkel is megajándékozták, talán tuberkulózis baktériumot is belélegzett, ahogy már a HPV is rég benne ficánkolt, hogy majd a távoli jövőben legyen hatása, ha az a távoli jövő neki dukál egyáltalán…

Utcára kerülésnek hajnalán, még volt benne némi tetterő, hiszen még nem élt fedélnélküli teleket, így megpróbált Fedél Nélkül árusnak állni, sőt, még újságírt is bele, röpke, jól megcsócsált tarka-barka fizikát, ami jól jöhet az utca lakóinak: csúszásról, fagyásról, mozgásról… Hamar rájött, hogy míg az autók között bohóckodik, vagy padon körmölve, no meg a szerkesztőségben vesztegeti a napot, a többiek jól jövedelmező kukákon marakodnak. Felhagyott a sztrítkultúra terjesztésével, és új elhatározásra jutott. Egyrészt nekilátott üveget gyűjteni, másrészt helyet fogott egy egészen jó helyen álló körúti padon. Nem ment érte öklelődés, késelődés, mert ügyesen kettéválasztották az ülőalkalmatosságot, nehogy fekvőhellyé változtassa a közigény. Ő csak ülni akart ott, mert tudományos agyával gyorsan felmérte, hogy a közelben van egy gíroszos, ahol szemetes munkáért, utcasöprésért maradékkal kínálják záróra körül, van egy bolt, ahol automata az üvegvisszaváltó, s nem kell kitennie magát a totális közutálatnak, mikor beáll a normális vásárlók sorába, továbbá volt két alumínium kuka is a kereskedelmi egységhez rendszeresítve, amit napszállta után górcső alá vett. Mi több, a közelben piac, számos megálló, számos eldobott csikkel (ez volt az első szégyen, amit átélt, lehajolni az emberek szeme láttára a dekkért), s volt egy dohánybolt is, ahol megvehette tüskéit, ha már növeszteni még nem tudott. És. Egy virágbolt is ott hívogatta a csokorra, szobagezemicére vágyó járókelőket. Ez nem nagyon hatotta meg kezdetekben. Ahol ült, két jobb sorsra (venezuelai esőerdő) érdemes fácska kornyadozott, a nekik szánt, be nem betonozott földkörben, amit a hajnali kutyaszaratók, és a szemérmetlen részegek használtak vécéül...

💎💎💎

Ady a stúdióban
 

-   Üdvözöljük kedves nézőinket! Mai vendégünk, itt a Retro Sport adásában, az egyre kíméletlenebb futballt mutató Ady II. Endre. Első kérdésünk adja magát. Szabad-e betörni az ötösön belülre, ott elpuskázni egy helyzetet, amikor gógig, bocsánat gólig lehetne háromszögezni a társakkal? Gondolunk itt a legutóbbi New York Mélyvíz SE – Hadik TE bajnoki rangadóra…

-   Nagy az én bűnöm: a lelkem.  Bűnöm, hogy messze látok és merek. De azt kell, mondjam, szabad, azt kell mondjam, szabad, mert merni kell, abból lesz a nagy foci. Egyébként üdvözlöm, üdvözlöm én is a nézőket.

-   Kedves Bandy, itt nem kell kétszer mondj, kétszer mondj, mert visszanézhető az adás az online felületen.

-   Rendben, oké…

-   Azt beszélik, és úgy is látjuk, mi, a futball berkek mérvadó zsurnalisztái, hogy az utóbbi idők leguniverzálisabb csatárcsillaga vagy. Igaz, magabiztosabb a játékod a bal szélen és a balkötő pozíciójában, de a klasszikus 9-es poszt, és a jobb szél sem idegen tőled…

-   Köszönöm a dicsértet, a dicséretet. Bocsánat. Khm, khm… Évek szívós munkájával fejlesztettem cseleim, és dolgoztam ki azt a technikát, azt a pazar technikát, bocsánat, nehéz erre figyelnem, amit az ugarszintű vidéki pályákon, és a belvárosi stadionokban is jól kamatoztatok. Serdülőben, elkötelezett edzőim segítségével, pipaszár, bütykös kétballábamból faragtam egy bal lábat, de a jobbat is palléroztam… Sikerült leráznom magamról a melankolikus futball stílt. Tudjátok, ahonnan én jöttem, ott csőkorlát volt a néptribün, amin ott lóbáltunk szotyolázva, és hét szilvafa a Skybox, amit dézsmáltunk, a férgesével meg az ellenfél játékosait is megszórtuk. Egy szóval – küzdöttem, és most is küzdök, hogy már túl nőttem az íróválogatotton. Vallom, hogy a meccseken csak egymás húsába beletépve alkothatunk nagyot…

-   Valaki úgy fogalmazott – táltosa vagy a mai magyar focinak…

-   Már bánom, hogy megszabadítottak hatodik ujjaimtól, mert partdobásnál nagy előnyt jelentenének, főleg, ha vizes a labda. Sőt, tizenkét ujjal bravúrkapus lehettem volna, mi több, a spéci kesztyűgyár lehetett volna a magánszponzorom. Szoktak persze három lábbal és két tüdővel skiccelni Az Est Lapok sportrovatában, ahol előszeretettel karikíroznak…

-   Mit szólsz a Futball Konzerv című szatirikus honlap rajzaihoz, amelyeken sokszor egy 9-es számú borosüvegként ábrázolnak a karikaturisták?

-   Ja, az az ócska Szabolcska fércelmény! Egy szavát se higgyétek! Mióta Brüll beválogatott, igen beválogatott a nemzeti tizenegybe, egy kortyot sem iszom meccsnapokon. NEM ISZOM MECCSNAPOKON! Hétközben Törlő druszámmal és Ebédlő Zo úrral szoktunk ugyan csípőre tett kézzel spriccerezni az Öngól Presszóban, kockás abrosz fölött, de az lónyál uraim, elhihetik, nem vészes. Edzésen kiizzadjuk.

-   A híres sportkommentátor, frontfutballista és elkötelezett Monarchia drukker, Inszinuáció úr, a Tisza Virág sportrovatának hasábjain is támad téged, mi szerint benned nincs saját spiritusz, a nyugatmajmolás tüzel, a nyugatmajmolás pokoltüzéhez meg mindenféle iparosok hordják a reszli fát gyújtósnak…

-   Hogy átveszem a legmenőbb nyugati spílerek edzésmódszereit, és azt saját technikámmal színezem? Ez inkább elkövetendő példa. Nem leszek a szürkék hegedűse! Azt is írja Inszinuáció úr másképpen Rusticus, hogy dadog a játékom, pedig a megismételt cselmozdulat sírba viszi a provinciális bekkeket. Egyébként Inszinuáció úr is jobban járna, ha avítt, birodalmi dribli-kollekcióját lecserélné valami délszaki virtuozitásra. Ahogy oktatja a focit a Geszti Torna Egyletben és a Zuglói Sportkörben, a Tiszteltház SC-ről nem is beszélve, egyre több lábtörést, amputációt okoz végsősoron…

-   Szintén bulvárpletyka, hogy túlontúl ifi úri lánnyal szűrted össze a levet. Pedig ő nem az a tipikus futballista feleség. Se műmellek, se szilikon száj, huncutkái is elég ódivatúak. Bonczida apuka viszont, jelen pillanatban, még gazdagabb nálad. Így szemedre vetik, vele egyengetteted az utad. Mert a New York FC-ben lelappadt a tárcád, sikereid ellenére is. Adósságba verted magad a Mélyvízben.

-   Nem voltam soha taktikus alkat. Mindig az mozgatott, hogy nekem jó legyen, mert, ha nekem jó, a nézőknek is jó, a nézőknek is jó, mert a nézőknek az jó, ha én elcselezek a kapuig, dűlnek a disznó fejűek jobbra-balra, s nem az, ha hátam görbítve, robotolva követem a taktikai utasításokat. Néha belebonyolódok a cselekbe, de vannak és lesznek is álomgóljaim. Puskás-díjra érettek. Mit tagadjam, szeretem a húzogatós brazil játékot, szeretem a mámort, legyen góltól vagy bortól. Igen, a tárcám lelappadt, akárcsak tárcaírási kedvem, de mindig akadtak női megmentőim, hisz tudja ezt jól a közvélemény, és akadnak harcostársaim is a hajnali bolyongásban, amikor kidolgozzuk a másnapos, laza taktikákat.

-   Hiába, a csillagokat támadják az irigyek, főleg a szakma, de egekig magasztalja a lelátók népe, legalábbis a saját tábor ultrái és közdrukkerei. Mi a véleményed, ebben a forradalmi időszakban, meddig emelkedhetik futballunk a vörös lobogókba bónyált, villamoson tomboló ultramozgalmakkal?

-   Ha megélem, hogy szobrot kapok, se tudom a mai erjedés kifutását. Túl nagy hepajt én sem akartam… Fociforradalmat? Isten őrizzen! De a szisztematikus újraépítkezést támogattam volna. Mert konstruálni jobb, mint dekonstruálni. Csak azért kritizáltam Móriczcal ezt az ulibuli úri-muri focikát, hogyha nyögve is, de moccanjon a bogyó a dágvány szorításából.

-   Végezetül engedd meg, hogy feltegyek egy obligát kérdést. Tudod, hogy merre mész a követlen, járatlan úton? Szerinted lesz belátható időn belül nyugati szerződésed?

-   Nekem a Kareli-féle macskaköves, petárdás-gránátos, az európai fociligát ránk haragító futball felforgatás már sok… Lehet, vissza is vonulok a zenitre érve. Végleg. Végleg… De lehet az is, hogy disszidálok, és megpróbálom a spanyoloknál, ha megélem… Lehet másik testben, másik zseni testében… Mert valaki az Értől indul el s befut a szent, nagy Óceánba… Ha kell, életeken át…

💎💎💎

Ezeket a verseket olvastam fel a Hitel folyóirat 35. születésnapján, 2023. november 28-án, a MOM Kulturális Központban.

A fény elől

négymilliárd éve itt vagyok

tudatom azóta ezerképp gagyog

én látom majd utószor a vén Napot

hogy rám hízik plazmája végül

és háttérbe kékül

voltam létforma már nem is egy

jégbe fagyva hőforrással elegy

ma sem tudom balsors vagy égi kegy

hogy emberként áltatom magam

mint retardált savant

fény elől egysejtűként kitértem

üregben szárnyas árnyat féltem

úszó gnúként pikkely-sorsot tűrtem

ne mássz soha égibb gúlakasztba

a neked jobb szinten

bőröd kiakasztva

nem zöld nem sárga most vörös a vérem

négymilliárd éves rosszkedélyem

kaloda-törten ezt is leélem

a búsképű sors üzeni menekülj

magadba elbújdoss

végre semmibe dűlj

négymilliárd éve itt vagyok

voltam létforma már nem is egy

kaloda-törten mind leéltem

a fény elől – célként – jól kitértem
                                                                    Hitel, 2023. május

 

 

Egy új Valaholban

Ágyban, matracmocsárban forgolódva, 

mordul rám rémpofás, bősz álomhorda, 

hogy megint el kell mennem valahonnan,  

s ébredjek majd fel egy új Valaholban…  

És bár tudom jól, hogy a perc még távol, 

nem kapok ötletet árnyarmadától,

miképp nyugtassam éjben lázadt elmém, 

s jártassam eszem isten segedelmén… 

Felötlik új létem az árnyvetítőn, 

ráncokat markolok az ágyterítőn;

verítékem hullatva felriadok, 

s látom új napom: hajnali kínpadot… 

Hideg víz terhelte homlok árkaim  

mélyén ma is csalasd magad távlat int… 

Patikaszer-történés: gyors agykopás,

lélek-artrózis, jövő-bohóckodás…

Eltelik ágymocsarak közt a létem.

Kín-tornázva, falsul, lélek-herélten.

Hideg víz tüze űz el valahonnan;

ne legyen helyem egy új Valaholban…
                                                                    Helyőrség, 2022. január

 

 

(Be)rendezettség

Nemrég is megkínáltak

úgy ötvenkét éve

holmi léttel

kezdetben vala

a csodálat

az izgalom

eszmélve rájöttél

kész átverés

s mire megszoknád

ócska lélekszobád

s feldobnád

a bukásaid naiv

képeivel

tapasztalásaid

törött nippjeivel

reményeid

üres stampos

poharaival

hazatéréseid

törött lábú

székeivel

segítőhajlamod

kirámolt

szekrényeivel

telezsúfolt

enteriőrt

újra elveszik

kilakoltatnak

ki-tudja-vannak-e

hatalmak

mert nem fizettél

(meg)

eléggé

ki-tudja-miért
                                    Hitel, 2022. július

 

Huszonegyedik századi üvöltözés

Nem tudtam ma sem

semmi érvényeset…

Csak a nyelv,

meg a tana tossza

szét szövegem.

De üvöltök.

S mivel az üvöltés,

Ginsberg óta, érvényes

poétika, teszek így

soha-véget-nem-érőn…

Máshoz se értek,

hisz csak elhitették,

hogy igen…

Üvöltöm:

mindenki ostoba,

aki nem mi

vagyunk,

aki nem én

vagyok.

Üvöltöm torkom

szakadtáig,

inam remegtéig,

igazam fogytáig,

elmém rogytáig,

s tovább…

Míg barátilag

meg nem veregeti

vállam Thanatosz,

és önnön elmém

albérlője –

a nekem alanyi jogon

járó, könnyűléptű

Feledés…
                                            Hitel, 2022. november

 

Özön

Csak alszom.

S jönnek a versek...

Annyi vers jön,

hogy míg alszom,

kibuggyannak,

és szárba szöknek azokban,

akiknek se álmában,

se ébrenlétében

nem jön semmi,

nemhogy a vers...

Jut nektek is,

vigyétek...

Versem éltessen!

Annyi vers jön;

már megijedek ott benn,

mi ez az özön,

és felébredek...

De csak jönnek

a versek kifelé:

képek rohangásznak,

kergetik-hergelik

egymást,

dörömbölnek,

kibújnak...

Átfúj rajtam

valami kozmikus

késztetés,

hullámok ütköznek

bennem,

s megtörve

versbe hajolnak...

Adóvevő vagyok,

aki már nem alszik,

aki már nincs fenn,

csak van, aki átereszt

minden lehetséges

verziót,

míg avultan

szemétdombra

dobják…

 

A vers

A vers lassú,

búalapú téboly.

Kedvre derít néhol,

ha egyben vagy,

széttol.

A vers emészt,

és lelkedre

– szürke napokból –

spórázó

nemes penészt ültet…

A vers magányos.

Köröz benne

bezárt ritmustáltos,

ki megküzd magával –

szónokol…

Benne komor,

haláltaláros idegesség,

melyet istenítélet

repeszt szét…

A vers életlen

felhőtávlat.

A porban

a versvéletlen

majd rád talál.

Lehelj rá,

fényesítsd!

S ha szétporlad

a gondosságtól,

időtáltosként

nyeríts!

Mert szétfeszül a vers

nagybummtól

Golgotáig.

Mert felkenődik

vádlitól paloták

faláig.

Mert röppen róla

a gondolatatom,

mert magába roskad,

ha túlfaggatom… 

A vers lassú,

búalapú téboly.

A vers magányos véletlen.

Idekenődik, s mégis elreppen.

Írd hát püffögő dobodra,

mielőtt szemétre

dobod ma!

A mindenségbe

mint semmiség

szétrezegjen…
                                    Parnasszus, 2021. ősz

 

Kényszerek

Itt hagyunk legyintve mindent végül

csöpögő csapot

szépszavú papot

menedékünk

az elvetélt

meg nem élt

holnapot

Ahogy perclétünk távlatba kékül

másokban dúlva

jövőbe fúlva

nehezékül

semmibe fújjuk

a végső szólamot

Így kerengünk a Föld körül egyre

ábéabra

egyszeregyre

míg beleszédül

muslinca lelkünk

égi kényszerekbe
                                            Helyőrség, 2022. január

 

Körkörös vers

…majd elmúlnak évek milliók

az űr nem tűr rebelliót

a kozmikus nagy éjverem-

ben oszlik a történelem

Galaxis-lyuk majd megtelik

s a múltat ott már nem lelik

és nem keres csak ostoba

ki céllal röppen majd oda

ott okozatot és létokot

hol a téridő csak elforog

hol az elme hétrét ellapul

szobatudós meg/elvakul

hol végörvénynek méhiben

az akarat majd elpihen

hol az agg isten bogarász

és nem lesz ott majd semmi nász

csak egy rossz körte villog ott

mi egy pillecsókot felfogott

mi feromonra nem felel

s nagy éjveremben lobban el

s a hártyaszárnyak huzatán

új végtelenek hajnalán

majd elmúlnak évek milliók

az űr nem tűr rebelliót

a kozmikus nagy éjverem-

ben oszlik a történelem

                                                Magyar Napló, 2022

💎💎💎

IRODALMI ESTÉLY, AVAGY NICSAK ÚR KÍSÉRT

Részlet az NKA támogatott Remete című látszatregényből 
(Várható megjelenés: 2024., Hungarovox)

- Jó napot, Hulligan úr! Már mindenki nagyon várta.

- Meg kell, mondjam, én is nagyon vártam mindenkit, mert mindenki nélkül én egy senki lennék.

- Az üdvözlő itala, uram!

- Kedveseim, én olvastam Kondorossy könyvét, hát az zseniális! Na, megjött ez a kutyaütő Hulligan… Mi is ennek a rendes neve, még azt is elfelejtettek neki adni… - Kiss Bálintnak hívják, ha jól emlékszem. Az egyik vele készült életinterjúban csak kibökte. - Aztán be is perelte a szerkesztőséget, mert ő ennek a leírásába nem egyezett bele…

- Ah, a Hulligan! Klaudia elengedte egyedül is? Most kell megszívatni…

- Oh figyuzz, apu, itt van N.V. Hulligan, nem is tudtam, hogy az ilyen szép ember.

- Megjött a dilettáns… Fokoznom kell az alkoholbevitelt, hogy kibírjam a jelenlétét.

- Jajj, végre láthatom, régi vágyam teljesül most, ha szól hozzám egy köszönés erejéig…

- Hulligan? Az ki? Ja, annak az estjén vagyunk? Író? A legnagyobb? Talán a legolvasottabb, de hogy a legnagyobb lenne… A legnagyobb én vagyok! - Tudjuk, te vagy a legnagyobb, de az a baj, öregem, hogy csak mi ketten tudjuk rajtad kívül… - Hülyék vagytok, menjetek a p-ba…

- Lucretia sokkal jobb krimiket ír, már-már Agatha Christie-s magasságok, ez a Hulligan lapos, mint az Alföld. Én már az elején tudom, ki a gyilkos. Egy kaptafa az egész! - Miért, ki a gyilkos? - Akinek negyedikként írja le a nevét, figyeld meg, bejön!

- Hulligan? Annyi könyvet nem is lehet egyedül megírni… - Látszik is a színvonalon… - Biztos kiadja bérbe… - Mit irigykedtek, csináljátok utána, majmocskáim…

- Ez a Hulligan? Nem egy mácsó, de csak ránéz a novellámra, és körmöl egy ajánlást, amivel elvihetem őket a kiadóba. - Á, ez nem ír ajánlást, hiába is hoztad a paksamétát, mert magán kívül nem olvas senkit, még a konkurenciát sem. Múltkor azt mondta nekem, nem tud Lucretiától egy könyvcímet sem. Ez elég gáz. Azt fogja ajánlani, írd meg magadnak, ő aláírja, vagy még ezt sem, csak annyit, hogy elküldi az aláírását szkennelve, aztán kopizd oda pausszal, vagy szabad kézzel.

- Hulligan, Hulligan jól kibabráltál te velem a karriered elején. Egy darabig még együtt futottunk, vállt vállnak vetve, de aztán te eladtad a lelked egy kiadónak, egy ideológiának, két mellnek, és azóta fut a szekér. Ha bele is ragad az alföldi sárba, a kiadód megfinanszírozza a kiemelését, s még macskaköves utat is rakatnak eléd, hogy legalább döcögve haladj… - Szevasz, Tenkei, megint a régi sérelmeiden prézsmitálsz magadban. - Honnan veszed? - Látszik az arcodon, ilyenkor az ördög csapkodja az ajtót a szemeidben. - De jó kép! Nem adod el? - Belőlem élsz, Tenkei, de vigyed csak, születésem óta túlhevült fantáziám, naponta húsz-huszonöt ilyet is kiköp, mindig mást; jobb vagyok, mint a distychon generátor…

- Á, a Hulligan! Úgy est közepén letámadom, hogy írjon szöveget az alföldi fotósorozatomhoz, biztos megdobná a nevem. Mert önerőből, ebben a szakmában…

- Megérkezett hát a nagy vitéz? Ma bele is mélyesztem a tőrt, nemcsak fenyegetem a rosszabb kimenetelekkel…
- Szörnyű, Trezigé Kátya is itt van, az dilettánsabb, mint én. Én legalább eljátszom, hogy fontos vagyok az embereknek, mert fontosnak tűnő dolgokról írok. A krimik fontosnak tűnő dolgok, mert bármelyikünk, bármelyik pillanatban egy krimibe keveredhetik. Jobb, ha készülünk rá. Az előrelátásunkat fejlesztik a krimik. Például sötétben ne menjünk az udvarra, ha ott zajt üt valami, és nincs nálunk puska. Sok volt az Unicum indulás előtt, megint túlgondolok mindent, s a végén jönnek a félhangos monológok, a kínos helyzetek. Pedig a szerződésemben is benne van, hogy kussoljak! Pezsgő. Ha ezt megiszom, fejre állok, és árad belőlem, aminek nem szabadna…

💎💎💎

RÉSZLET A RÖVIDESEN MEGJELENŐ ESŐZÉS CÍMŰ ÍRÁSOMBÓL

Zuhogott. Napok óta nem volt napsütés, de még derengés sem. Igazi november rain. Csak egy jó kis temetés hibádzott metál-gitár-szólóval. De, ami késik, nem múlik, tartja a bölcsesség, ami meg nem azt jelenti, amire mondjuk. Hiszen sokan arra értik, minden bekövetkezik egyszer, pedig nem mond többet, minthogy aminek még nincs itt az ideje, az legalább még kecsegtethet valami jóval is. Tehát nem riogatás, hanem halogató reménykeltés. Nem szűkít, hanem épp tágít. Hevesi csuromra ázott ballonban közlekedett ezen a napon. Igazi diszkomfort. A fenti mondás helyes értelmezésével acélozta szökőárt keltő lépteit. Persze átkozta magát ezerrel, hogy a párizsi rosszullét után Pestre is exportálta a kellemetlen érzeteket. Hátizsákja, igazi, vízlepergetős lévén, s leírni is furcsa, a hátizsákban lötykölődő párizsi eső maradt csak szárazon. Most épp egy automobil suhant volna el mellette, de a nesztelen suhanásban megakadályozta a frecsegő, két irányba is szétspriccelő víz sistergése. Az érkező sárlötty Hevesi kabátját mintázta tovább. Itt a b-vel kezdődő mondat kellene következzék, de az, hogy baszd meg, egy efféle írásban nem mutatna jól. Mindenesetre rázta az öklét, káromkodott a baszd meg-nél cifrábbakat is, és inkább kívánta magát egy montmartre-i kiskocsmába, szifiliszes kurvák közé, mint ide. A víz pedig egyre lötykölődött odabenn, védve a provinciális pesti vizektől.

 +++

– Ha egyszer odaérek abba a házibuliba, hát, isten bizony… Valami lesz. Csak ne nagyon fogadkozzunk. Párizsba is mindenféle tervekkel mentem, aztán mi lett belőle. Eső, fázás, rémalakok kísértése, kétes szerelmek, szétázott pillanatok, melyek, mint a csőtöréstől három napja nedvesedő képeslap, pépessé lettek, értelmüket vesztették a következő napon. A pillepalackban elraktározott víz köszönte, jól volt. Ha valaki belekóstolna, pernye ízt érezne. De ha gourmand a kóstoló, igazi somelier, érezné a Párizs környéki erdők utolsó tűzroskadását, a vaskályhába vetett padlásszobai parketták fanyar cipőszagát, az elégetett menyasszonyi fátylak és tűzre vetett szerelmeslevelek parfümillatát. És sorolhatnánk, ha nem unná a mai, szárazabb közlésre éhes, hosszas irodalmi kérődzésre képtelen olvasó. Lötyögött a víz, amit, végül is, mit tudni, miért cipelt magával az író. Egy éjszaka termése a palackban, amiben korábban ásványvíz, aztán újbor bugyborékolt. Kitette az ablakba, és az szemtelenül megtelt reggelig, jelezve az időjárás kérlelhetetlenségét. – Fiam, te csak korlátozottan részesedhetsz Párizs gyönyörűségeiből. Fiam, legjobb, ha ki sem dugod az orrod a padlásszobából, mert mi várna rád. Párizs-csatak, olcsó kocsmák, olcsó emberek, olcsó kis dalocskák a Szajna felett. Inkább hunyd be a szemed az ágyon fekve, s figyeld, hogyan morzézom Párizs énekét, egy tíz napot bennem töltött költő ficsúr érzéseit: Fekete lábon táncol az eső. / Párizsra léptem; / szétfröccsentek / a szimmetriák. / A tépett fényű kávéház-előn / kopasz galambok / sánta nászán / röhög az idő. // Fekete lábon táncol az eső. / A mocskos Szajnán / mocskos kis dalok. / Elhasznált testére / fajtalan koroknak / rablott pompa váj / dísz-sebeket. // Szenved az ég: / peremének fohász-ütötte omladékán / Isten pislog / a vastorony felett. // Fekete lábon táncol az eső. / Hirtelen vizek / Párizsára lépve – / vibráló körökben bomlanak / a szimmetriák...

💎💎💎

RÉSZLET A RÖVIDESEN MEGJELENŐ SAVAZÁS CÍMŰ ÍRÁSOMBÓL

- Nekem egyébként csak az az ősrégi disztichon generáló programom van, amit a nulladik évben használtunk bölcsiben, a gördülékenyebb mondókázás miatt. Akadozik is már az újabb gépeken, a feltaláló utódszoftvere dacból nem frissíti, mégis elég jól elboldogulok vele. Napi harmincöt disztichon lejegyzetelve, és átírva a saját gondolatmenetemre, az nem rossz? Ugye, hogy?

- Á, a disztichon már annyira elavult. A torrentour meg a béta-taurin sorpár a menő!

- Csak az amatőrök használnak gépet, programokat és appokat az íráshoz. Én felhőkből dolgozom. Minden Szektoron áthaladva, egész jól meg lehet csapolni a galaktikus felhőkben tárolt szektorintelligenciát. Múltkor, igaz, véletlenül, egy alkoholfelhőből szublimáltam a gondolatot, nem is lett, se füle, se farka… Azért elküldtem egy lapnak, a legmerészebbeknek, a Eon Avantgardnak, de visszadobták, két kacagó plazmafej kíséretében. Majdnem bementem verekedni a szerkesztőségbe. Aztán elolvastam újra a küldeményem, és lehiggadtam.

- Még jó, hogy van önkontrollod. A maiaknál az ezért felelős agycsoportot ki lehet iktatni, súlyos Parallax milliókért. Nem is véletlen, hogy a mai költők, írók egy része milliárdos és gátlástalan.

- Verslábgép, arra esküszöm. Az még mindig kisegített a bajban.

- Nekem elég a Gondolatcsíra-növesztő app. Van, hogy napokig fekszem a Lebegő Klubban teljesen kiszáradt, szétsírt aggyal. De érzem, hogy írni kell. Ilyenkor rányomok egyet, s minden oké…

- A Témaskicc a legjobb cucc. Mióta nem hever semmi az utcákon, sokszor kimentett az agyszűkéből.

- A mondat fűző és sallangnyíró segédalkalmazás, az az igazi. Állítom, tavaly azért kaptam Novi Bálint díjat. Persze ezt csak nektek mondom.

+++

 - Olvastad Iksz versét? Dadog a ritmus, kínos a rím…

- Olvastam, ezt szoktuk meg tőle. Ez egy átlagos Iksz mű.

- Gyerekek, itt egy pályázat. 1 millió Parallax a fődíj. Indulok. És ti?

- Hagy nézzem!

- Á, skubizd meg, ki írta ki! Semmi esély, a Kométások maguk közt lejátsszák ezt a partit. Nézd a zsűrit! Még hogy jelige! Átrezgetik a hologramm-mailt, és mindent látnak. Ezzel a technikával, már nincs titok. Már a betűlenyomás erősségéből következtetni lehet a szerzőre…

- Előre nyafogysz megint. A fióknak pötyögsz, de sír a szád, hogy nem nyersz semmit.

- A hatos szektorban lesz holnap egy felolvasás. Azok csillagrímesek és fekete lyuk novellákat írnak, de azért elmehetnénk, legfeljebb lesz egy kis meg nem értés, végsősoron egy kis botrány, ha szerencsénk van, egy kis literatúrai kevercs…

- Magyarán bunyó! Szörnyű, hogy manapság, nem lehet úgy felolvasni, hogy ne legyen botrány belőle. A méregdrága primőrhöz az ellenérzésűek, ilyenkor valahogy féláron jutnak. És mióta újra kötelező a bárokban az üvegpohár-használat, és mióta nem hagyják jól megérni a Háztáj Szelvény paradicsomait, és mióta elkezdtek maroktököt is termeszteni, sok a súlyos sebesülés.

- Legalább van tétje az irodalomnak.

- Lenne, ha a saját táborunktól kapnánk hideget, meleget, de csak az ellentábor aláz, savaz, hajigál. Az nem kritika, hanem mesterségesen felhevített gyűlölet.

- Ebben van valami.

 +++

 - Nézd, csajok!

- Á, majd megint azzal kezdi, hogy ő lett a tavalyi Novi Bálint-díjas, s már benne is van egy kis gruppen közepén.

- Na, kiugrott a szög a zsákból, te is csak azért akarsz díjat, hogy kérkedj vele! Folyik a nyálad… Inkább kezdjünk el felolvasni, hátha ideülnek.

- Oké, kezdem: Vers „az”-utáni korból + Tízezerkétszázat írdunk vagy halldunk maholna’ +++ ha áttörtén e-kor körülibe a mém-horda +++ A-lant, ha fenn vagydok, peneg egy izé, s kiterjed +++ felettem mnemo-feledten, ami lóg-áll, lejjebb +++ Tercvalóm, ég-alattim: kilomiért per óra +++ Halványan pulzál a múltjelen – tömegtelen sír +++ Kedv, ess, horizont, zen itt, na, dear +++ Keretből, ha hull, ám, nehéz ki-abálni lelket +++ míg most a most-fölöttiben a kinn-benn begerjed +++ hallgathatóságom túlfele egy scripto manír +++ (Mir)így ugródva be-ki-le önmagamtebőlba +++ histórják előttből coach-R-vátesz-amőba +++ Lebgek elvagyolva tér’dő-fürdő ma-habjaing +++ lebg bi-zonytalan csí-szonytalan kult-túsz Heró-ing +++ Kala-e vala, veje-e Möjnen, lőn róth kacsa +++ Vend-ég a text, a túra benn ég, s kom’ muki lennék +++ hisz Najrom Anti, szampojét írda – földis az ég +++ Utálószók: kiutalhatatlan tud-csekkelés +++ Iszonyszók: kiterjedéstelen viselkedés +++ Toll le, legekben lebgnék, mint majdpojétmaradék +++ Tízezerkétszázat írdunk vagy halldunk maholna’ +++ nincs mirőlneigen nyomdadott oszlókép korba’ +++ Szók, sok epres szok-sokk, laktózbáj fruktóz e-csettel +++ „E” maholna’ minden vagy semmi ki-bejelentel +++ Megirdom azt is tér’dőt ugródva dísz Tihonba’ +++

- Azért ültek legmesszebb, mert te kezdtél. Mondtam, hogy nem kellene téged felvenni a Vadmálnavirág Csoportba.

- Így hal bele a mondandó a neonavantgardba. Öcsém, ez szégyen!

- Bunkók vagytok, baszdkikáim. Megyek is. Pukkadjatok meg!