A VILÁG KÉPE FOTÓS SZEMMEL

A kiállítás címe és filozofikus csengése arra ösztönöz bennünket, hogy a látott megismert dolgokat gondolkodásunk tárgyává tegyük. Vajon az optika mögött álló fotográfus a látottakat, hogyan tudja rögzíteni úgy, hogy a szemlélőben valami magasabb rendű képzet elinduljon, amely képzetek, az érzékeken, vagy természeti, társadalmi, filozófiai világképek rációin alapulnak. Folytatás az eredti oldalon...

MEGNYITÓBESZÉD

A VILÁG KÉPE FOTÓS SZEMMEL

Rontottnak tűnő elmosódás. Annyi, mint mozgás a mozdulatlanban. Igen, a mozgás. Az élet

MÉM-je. Aki nem mozog. Lemarad. Aki lemarad. Nem él. Nem élhet. A hajhász világhajcihő

szerint. A szemlélődő tehát nem él? A szemlélődés valami misztikus, nem-e-világi dolog? Az

átlagember fogalmai szerint. A folyót néző zen mester nem él? Az oszlopról körbetekintő

szent bolond nem él? A harmincezer évnyi jégzárvány-lét nem élet? A fotós alkotó

mozdulatlansága meghalás egy kicsit? Ellenben élet a napirend szerinti futószalag-valóság?

Az átlagemberi ficergés? Lótás-futás? Jövés-menés? Menetelnek felénk az élő halottak.

Többek a kevesek felé. A még át nem változottak felé. Mozognak, mégis halottak. És ennek

ellenére a fotós-mozdulatlanság a meghalás? A zen-mesterség a meghalás? Mert nem

mesterség a zen mesterség! A lótók-futók szerint. Ám a fotós mozdulatlanságban, a zen

szemlélődésben, a simeoni lenézésben van mozgás. Körben minden zsibong. Sőt, bennük is

minden zsibong. A gondolat. A figyelem. Vagy az átengedés. Az árasztás. Az ezekhez kellő

fegyelem és tudás. Mind csúcsra járatva. A pupilla tágul, szűkül. A nyakszirt felforrósodik. A

hát libabőrzik a katharzistól. A koncepció kifeslik a tört időben. Hagyjam-e futni a pillanatot?

Legyintve. Mert csak akkor van élet, ha fut… Vagy ragadjam üstökön? Készítsek róla fotót?

A pillanat arcáról? A világ képéről? És így emésszem el az életet? A mozgást? Marcangolnak

a kérdések. Pedig a kép a kész. A templom felépíttetett!

Rontottnak tűnő elmosódás. Az a-ból b-be jutás megfoghatatlansága. Homály és éles kontúr

kettőssége. Áttűnések. A fotós agykémiája belénk ivódik. Képei által. A szemlélődő

belefeledkezik a képbe. Végsősoron a döntés pillanatába. Az expozíció idejébe. E kettő

majdnem egy. És áttűnések a képeken is. A fotótárgyak áttűnései. Szobabelsőből ablakba.

Ablakból kintre. Kintről lencsébe. Lencséből szembe. Egyik pillanatból a másikba szökés. A

tűnés misztikuma. A megjelenés misztikuma. Időkapun ki és be. És a barlangban állunk.

Talán egy fényképezőgép tökéletes sötétjében. Valós-e a látszat? Valós-e a fotográfia tárgya,

vagy csak kitaláció? Valóság-sóval meghintett mozdulatlanság? Az élő és holt képtárgyaknak

vannak-e egyáltalán megragadható pillanatai? Vagy csak a létfolyam hiteles? Az alkotó

mennyire tűnhet át a varázslámpán? A fotó egy- vagy többértelmű pillanatán? Az exponálás

még ezen túlmenően is tágítható-e? De miért ez a gondolat? És miért ez a pillanat rögzül?

Miért nem a következő… Vagy az ezredmásodperc-rezzenéssel előbbi? Mert határt kell

szabni a fénynek? Hogy a fénnyel gondolkodhassam? Hogy a fénnyel jobban hassak? Mint

holmi napsütés? Mint holmi templomi üvegablak?

Azt tódították: dekonstrukció. Mert szilánkosra törtünk. Rakd újra magad! Rakd újra világod!

Dévád. De nem törtünk szilánkosra. Jelentem, egyben vagyunk. Nézzenek csak egymásra!

Hanem belemosódunk a valóságba. Egyre jobban, ahogy egyre többet tudunk róla. A

valóságról, amely a nem valóst elfedi. Ugyanakkor kezdünk belemosódni a nem valósba is.

Mert, ahogy egyre többet tudunk… Egyre közelebb kerülünk a végső tudáshoz. Ami

végsősoron éteri. Isteni. Ősszellemi. Ez az érzékekbe ragadottaknak – nem-valós. Ők inkább

csúsznak a tudomány fekete lyukaiba. Vagy a tudatlanság gödreibe. Hogy azokban aztán

tényleg szétessenek! Rekonstruálhatatlanul. Ellenben mi, akik a mozdulatlanságra tettünk föl mindent, egészben vagyunk, kérem. De átszűrődünk. Átszűrődünk a tér-idő szövetén. Látható és láthatatlan dimenziókon. Halmazállapotokon. Az isten-agy-plazmán. A torinói lepel síkján.

Együtt-ringunk a gravitációs hullámokon. Emberként. Babaként. Próbabábként. Clownként.

Majd rövidesen kiborgként is. Továbbgondolva önmagunk. Istennek. Addig is portréként.

Kőfejként. Pályaudvari érkező, távozó alakként. És nem utolsósorban alkotóként. Rezgünk.

Átszűrünk. És átszűrődünk… Mint fény a templom üvegablakán. Mely szín-fény-játékkal töri

a kőkemény márványpadozatot…

A művész az Isten-agy jobb féltekéjének neuronja. Lehozza a földre az istenit, és az emberiről gondolkodtatja Istent. A művész teremthet. Új világot alkothat. Csapdába ejtheti a fényt. Fotózárványba a fénypillanatot. Minden képpel kihasít egy nyugalmas helyet a világ

kérlelhetetlen folyásából, körforgásából. Hogy ott ünnep legyen. Hogy jeleket kémleljen, és

jelet hagyjon. Ahogy augur leste a templumi magaslatról a madarak röptét. Hogy ki mondja a jóslatot. A fénykép kimondás. Bevégzés. A fotó fényima. Ünnep. Megpihenés. Nyugalom.

Befelé fordulás. Áhítat. Csönd. Robaj. Kitárulkozás. Nyugtalanság. Zaklatottság. Hétköznap.

Vulgaritás. Minden. Hámló templom, habzó felleg, sejtelemből sarjadó virág, lekötözött

próbabáb, gépolajmaszatos játékbaba, felfehérlő fa, árnytetovált portré, marokba fogott

hajfonat, kék egek keresztterhe, öntudatlan leőrletés, kőfejmulandóság. A világ képe. Üveg,

tükör, ablak, kapu, tengerpart, égtenger, csepp és jég, fotózott zene, hullám a vízen, korpusz

és tyúk, a tyúkban tojás, a tojásban világ, a világban – a mi volt előbb kérdése motoz, rág

láthatatlanul… Kos, bárány, ló, kőoroszlán, őz, autó, kerékpár, munkagép. Teremtett és épített világ. Minden, ami csöndben, szinte mozdulatlanul szemlélődve a teljességről elmondható, a teljesség igénye nélkül…

A kiállítást ezzel megnyitom.